Az ország minden 25. lakosa dolgozik a termelőiparban, ami a legszegényebb országok ismérve, írja a Večernje novosti.

A szerbiai ipari termelés, a pillanatnyi fellobbanásoktól eltekintve, már régóta romokban hever. Az ország minden 25. polgára dolgozik a termelőipari ágazatban, ami a szegény afrikai országok szintjének felel meg. Tény, hogy 2000-ben került a legmélyebbre a szerb gazdaság, annak a hanyatlásnak a következményeként, ami még a múlt század kilencvenes éveiben kezdődött.

“Mindennek következményeként 2012-ben 287 ezer munkanélküli jutott a termelői ágazatokban az összesen 7,3 millió lakosra, ami egy szintre juttatott bennünket Namíbiával, Botswanával, Etiópiával, illetve São Tomé és Príncipe ipari fejlettségével”, mondta a Novostinak nyilatkozva Dragoljub Rajić, a Szerbiai Munkaadók Uniójának elnöke.

A szerbiai tranzíció alulteljesített, mert semmiféle jól átgondolt terv nem készült a gyáripar átszervezésére, hanem arra számítottak, hogy majd minden elrendeződik a privatizációval.

“És akkor kiderült, hogy a privatizáció is több sebből vérzik, rengeteg volt a korrupció, olyan felettébb gyanús alakok vásárolták meg a cégeket, akik esetében egészen nyilvánvaló volt, hogy az igazi céljuk nem a termelés fejlesztése”, tette hozzá Rajić.

Az iparnak az a része, amely a külföldi befektetők idejöttének köszönhetően mégis túlélte ezt az időszakot, nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy fenntartsa a teljes szerb gazdaság szintjén a bevételeket, egyéb erőforrásokat viszont, amelyek az ipari fejlődés alapját képezhetnék, s amelyekkel Szerbia is rendelkezik, nem helyeztek funkcióba.

Itt vannak a hulladékfeldolgozó ipar fejlődésében rejlő lehetőségek, a megújuló energiaforrások, a bio-élelmiszeripar fejlesztése, a Dunában, mint legfőbb európai szállító-útvonalban rejlő lehetőségek és egyéb, eleddig kiaknázatlan források.

Miroslav Zdravković közgazdász rámutatott, Belgrádban az ipari ágazatokban foglalkoztatottak száma 1989 és 2012 között 160 ezerről 70 ezerre csökkent. De még így is Belgrádban van a legtöbb ipari munkás, négyszer több, mint a másodiknak számító Újvidéken.

“A legjobban azért Újvidék járt, ahol ‘csak’ megfeleződött az ipari munkások száma, de Belgrádnál, ahol ez a csökkenés 56,5 százalék, jobban járt a szerémségi, kolubarai, braničevói és közép-bánáti körzet is“, szögezi le Zdravković.

“Hét olyan községünk van, ahol nőtt az ipari dolgozók száma, 18 olyan község, ahol 30-40 százalékos a csökkenés és 116 olyan község, melyben az ipari munkások több mint fele munkanélkülivé vált”, magyarázza.

A szakszervezetek azt állítják, a szerbiai munkásosztály eltűnt a kilencvenes években. A rosszul irányított politika vezetett a szankciókhoz, a háborúkhoz és a szerbiai ipar teljes összeomlásához.

“Egészen 2000-ig, de még a későbbi években is, a gyáraknak inkább szociális, mintsem gazdasági szerepük volt”, hangsúlyozza Ranka Savić, a szabad és független szakszervezetek társulásának, az ASNS-nek az elnöke.

“Az állam különféle szubvenciók révén látszólag életben tartja a gyárakat és így vásárolja meg a szociális békét. 2001 elején kezdődött meg a privatizáció, amely az utolsó döfést jelentette a munkásosztály felszámolásának folyamatában”, véli.

A teljesen elhibázott és rosszul lefolytatott privatizáció ugyanis nem a gyárak revitalizációját, hanem teljes tönkretételét eredményezte.

“Az egykoron sikeres gyárak ma üresen kongó épületek, bennük olyan gépekkel, amelyeknek legfeljebb az ócskavasban van keresnivalójuk. Azoknak a munkásoknak pedig, akik az ilyen gyárakban dolgoznak, húsz évvel ezelőtti tudásuk is van. S miközben az EU országai óriási eszközöket fordítanak a tudásfejlesztésre, addig a mi egykori gyáróriásaink csak éldöglődnek, azt is csak az állami támogatásnak köszönhetően”, állítja Savić.

“Tíz évvel ezelőtt az uniós országok iparának 60 százaléknyi szakképesítés nélküli illetve félig szakképzett dolgozó kellett. Ma ugyanebben az ágazatban a dolgozók 60 százaléka egyetemi végzettségű. S ha mindehhez hozzátesszük azokat a további problémákat, amelyekkel Szerbia küzd, mindenek előtt a befektetői bizonytalanságot, a rossz infrastruktúrát, a gazdasági világválságot – akkor cseppet sem kell csodálkozni azon, hogy nálunk a munkásosztály ma legfeljebb nyomokban van meg”, mondja Ranka Savić.

Belgrádban tönkrementek az egykori gyáróriások, mert az államnak az első privatizációs kísérletek előtt el kellett volna végezni ezek restrukturálását, s csak utána kellett volna új tulajdonosok vagy stratégiai partnerek után nézni.

Miután pedig ez nem történt meg, s tekintettel arra, hogy Szerbiában igen magas szinten van a korrupció, a komoly befektetőknek meg sem fordul a fejében, hogy átvegyék ezeket a gyárakat a hatalmas adósságaikkal, a nem funkcionális, elavult gyárcsarnokokkal és a jelentős munkaerő-felesleggel.