Nem tehetek róla, a magas dunai vízállások, az árvízveszély engem minden alkalommal és ösztönösen mély aggodalommal tölt el.

Izgatottan vadászom a vízállásjelentéseket, végigkísérem az árhullám tetőzését Budapesttől Újvidékig, meghallgatom a szakértők véleményét a gátak állapotáról. Teszem ezt annak ellenére, hogy közvetlenül nem vagyok érintve, városunknál elég magasak a védőgátak, és ingatlanom sincs a nem védett ártérben: se szerény, betonlábakon álló kulipintyóm a telepi horgászok kedvenc településén, és még kevésbé kacsalábon forgó villám a Lopók völgyében – ahogyan az újvidékiek becézik a Köves után épült luxusnegyedet. Ha lenne, akkor most én is ott csónakáznék az elöntött Köves lagúnáiban, mint egy kétségbesett gondolás, aki próbálja menteni, ami még menthető. És szidnám velük együtt az illetékeseket, akik magabiztosan hajtogatják, hogy Szerbiában a gátak szilárdak, senkit sem fenyeget veszély.

Kivéve azokat, akik az ártérben építkeztek, de azok magukra vessenek. Hogy őket mekkora kár éri, és hogy sokan kényszerből laknak az úgynevezett hétvégi házakban, és most mindenük odaveszett, az kevéssé érdekli a kormányt.

Mondom, közvetlenül nem vagyok érintett, mégis felzaklatnak az események, a tengerré duzzadt folyó látványa. Talán a családomban szájhagyományként élő tragédia emléke kísért. Az, amit az 1940-es újvidéki árvíz okozott, amikor a kiáradt Duna a fél várost elöntötte, és a többivel együtt a mi szerény házikónkat is romba döntötte. Úgy omlottak össze a jórészt vályogból épült telepi házacskák, mint a homokvárak. Családunkban az árvíz a pusztulás, a tönkremenés szinonímája.

Ezért izgat, ha közszolgálati médiánk olykor elsiklik az árvízi helyzet felett. Hallgatom rádiónkban a kora reggeli híreket hétfőn, amikor a tetőzés várható Újvidéknél, és várom, hogy bejött-e a vízügyesek prognózisa, vagy tovább árad a folyó. És miről értesülök? Hogy I. Dačić kormányfő milyen fontos kijelentést tett itt meg ott. A. Vučić első miniszterelnök-helyettes pedig reményét fejezte ki, hogy... Gondolom, az átázott töltésen gumicsizmában őrködő önkéntes védőket vagy az ingatlanjukért aggódó háztulajdonosokat ezen a reggelen ez rendkívüli módon érdekelhette. Hallottad, mondogatták egymásnak, lehet, hogy szent Vid napjára megkapjuk a dátumot! Csak addig tartson ki ez a vacak gát.

Valahogy nem tudunk megszabadulni húsz év után sem a kommunista hírsémától, amikor mindig a vezető elvtársaké volt az elsőbbség az újságban, a tévében, a rádióban. Az életes hírek pedig a híradások végére kerültek, ha egyáltalán maradt rájuk idő. Nem, ezt nem kényszeríti senki a szerkesztőinkre, ők maguk vélik úgy, hogy ma is a vezető politikusokat kell favorizálni. Nem tudom, hogy ezt óvatosságból teszik-e, vagy csak megszokásból, de hogy az ilyen gyakorlat messze van a közszolgálatiságtól, az kétségtelen. Legalább olyan messze, mint ide a Fekete-tenger, ahová jó néhány hét múlva levonul ez a sok bajt okozó júniusi árhullám.

Magyarországon nem lehetett panasz a közmédiára, már ami a dunai árhullámról és a védekezésről szóló híradást illeti. Legfeljebb azért füstölgött az ellenzék, hogy minden tudósítás Orbán Viktorral kezdődött. A magyar miniszterelnök eddig is igen sokoldalú és rátermett vezetőnek bizonyult, de azt azért kevesen hitték róla, hogy az árvízvédelemhez is ő ért a legjobban az országban. Jobban, mint a képzett vízügyi szakemberek. Ezért kellett neki személyesen irányítania a védekezést, nehogy valami baj legyen.

Mindegy, hadd legyen ez az ő dolguk! Örüljünk neki, hogy jól sikerült az akció, hogy az emberek példás egységben védték a gátakat, és hogy ezekben a kritikus napokban még az ellenzéki pártokkal vívott csatározások is félbemaradtak. Már Bajnai Gordont is csak nagy ritkán emlegette a média, éppen csak hogy Selmeczi Gabriellának legyen témája. Nem lepődnék meg, ha az Együtt ellenzéki formáció vezetőjéről az is kiderülne, hogy békaembernek öltözve titokban meg akarta fúrni a Margit-szigeti gátat, mint Dániel Zoltán, Pelikán elvtárs egykori barátja.

Dicséretes, hogy a VMSZ-vezetés is óvó aggodalommal kísérte az anyaországi árvízhelyzetet, és a nemzeti összefogás jegyében önkénteseket toborzott, hogy az árvíz levonulását követően nyújtsanak segítséget a takarításban. Nem értesültem, hogy akadtak-e jelentkezők, hány busz telt meg az önkéntes segítőkkel, gondolom, a felhívás nem marad pusztába kiáltott szó. Szép, szép a nagy nemzeti összefogás, de őszintén szólva egy kicsikét hiányoltam, hogy vezető pártunk nem szervezett hasonló segítő akciót, mondjuk, az újvidéki Köves, a bezdáni vagy az apatini víkendtelep vagy Belcsény elöntött lakóinak megsegítésére, mert azért itt is szükség lenne szorgos önkéntesekre.

De lehet, hogy nem rajtuk, vagyis a pártvezetőségen múlott a dolog. Egyszerűen az itteni közszolgálati médiából nem értesültek, hogy a Duna Bezdántól délre is árad.

J. Garai Béla