Volt eszmetársak perlekedésétől hangos a szerb politikai színtér ezekben a napokban: Vojislav Šešelj mai és egykori hívei pocskondiázzák egymást, szedik le a másikról a keresztvizet annak okán, hogy közeleg a csetnikvajda hazatérésének napja. Előre jelezve ezzel, hogy az egyik tábor számára hőn várt, a másik számára aggodalmat keltő esemény jócskán felkorbácsolhatja az indulatokat, s ezt azok is, mi is megszenvedhetjük, akik sem ehhez, sem ahhoz a táborhoz nem tartozunk.

Igaz, az elemzők többsége azon a véleményen van, hogy Šešelj már nem sok vizet zavar, évtizedes távolléte alatt gyökeresen megváltoztak a körülmények, a hangulat az országban, a Nagy-Szerbia eszme vagy a Virovitica--Karlovac—Karlobag határ, ha valakit egyáltalán, akkor már csak a legkonokabb nacionalistákat hozza lázba. Fellépése és stílusa, amellyel a kilencvenes években nemzeti alapon fel tudta heccelni a tömegeket, felszítani az idegengyűlöletet, ma már teljesen anakronisztikusan cseng. Alaptalanok tehát azok a félelmek (vagy remények, ki hogyan áll hozzá), hogy hazatérése káoszt okozna, és hogy meg tudná buktatni, vagy legalább megingatni a mai hatalmat és meghiúsítani a brüsszeli megállapodás végrehajtását. Híveinek száma drasztikusan lecsökkent, pártja, a Szerb Radikális Párt (egykori harcostársainak, Tomislav Nikolićnak és Aleksandar Vučićnak a pálfordulása, az európaira kozmetikázott Szerb Haladó Párt létrejötte után) igazából romokban hever, se pénze, se káderei, akikkel komoly küzdelmet tudna folytatni volt munkatársai ellen. Arra azonban még képes, hogy jó kis kavarodást idézzen elé megérkezésekor, és összeverbuválja a legszélsőségesebbeket.

Ebből kaptunk ízelítőt a radikálisok pénteki belgrádi nagygyűlésén, amelyre médiajelentések szerint ezren – a hozzájuk közel álló tabloidok szerint tízezren – jöttek össze. A hangulatában a régi radi mítingekre emlékeztető rendezvényen le hazaárulózták a mostani vezetőket, Nemanja Šarović, a SRS alelnöke pedig megfenyegette Aleksandar Vučićot, hogy „ne játsszon a fejével”, vagyis ne próbálja letartóztatni Šešeljt, ha hazajön Hágából és nem teljesíti a rá szabott feltételeket, mert Zoran Đinđić sorsára juthat. Gondoljon arra, hogy milyen sorsra jutottak azok, akik őt letartóztatták, Titótól Đinđićig, fenyegetőzött Šarović. A tömeg Vučić és Tomislav Nikolić nevének említésére a harsány „árulás!” kiáltással reagált. A radikálisok és a velük egy húron pendülő szélsőséges csoportok emberei aznap a gazimestani megemlékezésen is megjelentek, kifütyülték Tomislav Nikolićot és félbeszakították beszédét.

A kormányfőnek címzett halálos fenyegetés nem ok nélkül rettentette meg és háborította fel a haladókat, hiszen Zoran Đinđićet is hasonlóképpen fenyegették az őt hazaárulónak tartó patrióták 2003-ban, mielőtt bekövetezett a gyilkos merénylet. Ám akkor ebben a kampányban Tomislav Nikolić járt élen, emlékezetes az az egyik mítingen elhangzott kijelentése, hogy „Titónak is problémái voltak a lábával halála előtt” (a demokrata párti politikus lábsérülésére célozva). Egy hónap múlva aztán el is dördültek a halálos lövések, amelyek kioltották Đinđić életét. Erről azonban most nem illik beszélni, az ügyben megszólaló haladópárti vezetők erről mélyen hallgatnak, és úgy tesznek, mintha ők maguk mindig is szalonképesek lettek volna. Goran Knežević SNS-alelnök mély megdöbbenésének adott hangot az elhangzott „botrányos és szégyenteljes fenyegetőzés miatt”, és intézkedésre szólította fel az ügyészséget.

A radikálisok szerint a hatalom pánikban van Šešelj visszatérése miatt, és mindent el fog követni, hogy ezt megakadályozza. Szerintük leginkább volt eszmetársai rettegnek, azok, akik hűséget esküdtek neki, de amint kitette a lábát, és elutazott Hágába, rögtön hátba döfték: új pártot alakítottak, a SRS-t pedig megpróbálták eltiporni. Šešelj ideiglenes hazatérését (az ítélet kihirdetéséig) a hágai bíróság ajánlotta fel, garanciákat kérve a belgrádi kormánytól, hogy a vádlott betartja a neki szabott feltételeket, ellenkező esetben letartóztatja és visszaküldi. Az ügy lényege, hogy Hága tulajdonképpen a belgrádi a kormány kezébe nyomta a forró krumplit, hadd szenvedjenek ők is egy kicsit a makacs vajdával, mert ők már nem boldogulnak vele, miközben tudván tudják, hogy úgy sem engedelmeskedik. A feltételek közé tartozik, hogy házi őrizetben marad, nyomkövető karperecet visel, nem érintkezik munkatársaival és nem politizál – Šešelj viszont kereken kijelentette, hogy semmiféle korlátozást nem hajlandó betartani, és igenes politizálni akar!

Belgrád a héten köteles elküldeni válaszát a törvényszéknek, de hogy miként fogják ezt megfogalmazni, azt egyelőre nehéz megjósolni. Nem vitás, hogy a kormány nehéz helyzetben van, lényegében két tűz közé került. Sehogy sem jó neki, úgy sem, ha elutasítja a garanciaadást, mert a vajda hívei ebben az esetben azzal fogják vádolni őket, hogy „Brüsszel és Washington érdekeinek kiszolgálóiként”, tartanak tőle és meg akarják akadályozni hazatérését. És úgy sem jó, ha vállalják, mert akkor szembe kell nézniük azzal a kockázattal, hogy le kell őt tartóztatniuk, ha megszegi a házi őrizet szabályait, ez pedig forrongást válthat ki a patrióták soraiban. Rasim Ljajić, a Hágával való együttműködés felelőse a tribunált okolja az elállt helyzetért, mondván: vallják be, hogy nagy gondban vannak, hogy nem tudnak zöld ágra vergődni Vojislav Šešelljel...

Ebben a huzavonában az a legszomorúbb, hogy a Šešelj által toborzott „felszabadítók”, azaz csetnik martalócok gaztetteiről és a vádiratba foglalt egyéb gyalázatokról esik a legkevesebb szó.

J. Garai Béla