Szarajevó valahogy különlegesen számon tartott város volt sokunk életében. Nem csak a szép emlékű iskolai kirándulások vagy egy-egy ígéretes kultúresemény miatti utazásaink okán, hanem azért is, mert környezetem több családjában is nosztalgiával emlegetett helyszíne volt egy békés időszakban letudott katonai szolgálatnak. Nagy általánosságban nézve azonban a város, amely ilyen befogadó tudott lenni, jelenünkben mégis más miatt szerepel a köztudatban. Az 1992 és 1995 közötti boszniai délszláv háborúban az amerikai Daytonban később elismert boszniai Szerb Köztársaság katonasága általi körülzárása és folyamatos ostroma az, ami képzettársításként Szarajevóhoz kötődik, s ennek folytán az is eszünkbe jut, hogy a 44 havi, állítólag minden idők leghosszabb város-ostroma alatt mennyit szenvedhetett az ottani lakosság. Ennek a szenvedésnek a része minden háborús esemény, mint amilyen a városházának a felgyújtása is. Annak a palotának, amit még az Osztrák-Magyar Monarchiában építettek, s a többi Monarchia-beli épület között is egyike a legszebbeknek. Az 1896-ban megépült palota a délszláv háború idején már nem az adminisztrációt szolgálta, hanem inkább a tudományt, ugyanis itt kapott helyet az egyetemi könyvtár, s azt semmisítették meg a lángok. Erre való emlékeztetőül a háború lezárása után a felújított épületen el is helyeztek egy emléktáblát, amelyen az áll, hogy “szerb bűnözők” 1992 augusztus 25-éről 26-ára virradóan felgyújtották Bosznia-Hercegovina Nemzeti és Egyetemi Könyvtárát, majd tanulságul hozzáteszik: a lángokban eltűnt több mint két millió könyv, folyóirat és dokumentum. S az emléktáblán ott az üzenet is: Ne feledjétek, emlékezzetek és figyelmeztessetek!

Emiatt az emléktábla miatt nem megy most Tomislav Nikolić szerb államfő Szarajevóba, az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából tartandó megemlékezésre.

A történészek és politikusok az első világháború kitörését a szarajevói merénylethez, Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös és felesége szarajevói meggyilkolásához kötik, s az 1914. június 28-ai merénylet után pontosan száz évvel tartják a megemlékezést Szarajevóban június 28-án, éppen a délszláv háborúban felgyújtott, most már újjáépített városházán, ahol az említett emléktábla is áll.

A szerb államfő távolmaradását indokolva azt mondja, hogy oda kellene mennie, ahol „valaki vádolja a népét”, hát inkább nem megy. Vagyis hárít, ignorál, távolmaradással védekezik.

Nem mintha az emléktáblán a megfogalmazás túl szerencsés lenne, hiszen „a szerb bűnözők” szókapcsolat nemzeti alapon minősíti az elkövetőket, de az is tény, hogy a délszláv háborúban voltak bűnözők, akiknek a nemzetisége szerb. Egy államfő részéről inkább a felelősségvállalás, a megbánás, a bocsánatkérés, az együttérzés lenne az, ahogy viszonyulnia illene azok iránt, akiknek olyan emberek okoztak szenvedést, akik valami módon – most éppen a szerb hovatartozás okán - , ahhoz az államhoz is köthetők, amelynek élére megválasztották. Nem könnyű ezzel szembe nézni, de lehetséges. Voltak és vannak politikusok nagy nemzetek körében újabbkori történelmünk folyamán, akik ezt is küldetésüknek tekintették és meg is tették a konrét gesztusokat.

A szerb államfőnek azonban a jelek szerint más baja is van ezzel a szarajevói megemlékezéssel. Nem csak a városházára elhelyezett emléktábla zavarja, hanem több más emléktáblának a hiánya is, egészen pontosan az, hogy a száz évvel ezelőtti szerb merénylőnek nem állítottak szobrot Szarajevóban, tehát nem tekintik hősnek, amiből – szerinte - az következik, hogy a szerb merénylőt és szerb anarchista szervezetét negatív kontextusba akarják helyezni és a világégésért a szerbeket akarják hibáztatni.

Szerbia az első világháborúban kétségkívül sokat szenvedett. De jól járt, s erre való tekintettel a szarajevói merénylet negatív megítélése reá nézve nem sok következménnyel jár. A délszláv népek újonnan jött államának az élére szerb király került, egy nagy kiterjedésű ország fővárosa lett Belgrád, maga Szerbia pedig kiterjesztette határait, amelyek a második világégés és a délszláv háború után is megmaradtak. E határok között a mostani szerb állam az Európához való csatlakozást, a szomszédokkal és az európai népekkel való együttműködést választotta, ami konkrét vállalásokkal is jár. A probléma az, hogy ezekben a vállalásokban a közelmúlt eseményeiért, közöttük a délszláv háborúban elkövetett szörnyűségekért való erkölcsi felelősségvállalás is beletartozik, s a szerb államfőnek ez esik inkább nehezére, hiszen ha fizikailag nem is, de akkori politikai nézetei alapján mindenképpen részese volt a háborús nacionalizmus gerjesztésének. Nemzeti érzelmeiben topogva most sem tud túllépni saját korlátain.

Friedrich Anna