Ha egyszer, jó néhány év után - mondjuk, úgy 2025 táján, ameddig talán sikerül bejutnunk az unióba - valakinek nem lesz okosabb dolga, mint felidézni a mostani történelmi szakaszt, aligha találhatja túlságosan szórakoztatónak a történteket. Inkább tragikomikusnak. És azon fog csodálkozni, hogy miért dacoltak a magukat européernek és reformátornak hirdető vezetők oly kitartóan a csatlakozás elé szabott feltételekkel, amikor alig néhány év elmúltával azokat a nagyközönség is teljesen magától értetődőnek fogja tartani.

Például a koszovói realitás elismerését. A német kormánypárt Belgrádban járt küldöttsége ugyanis a napokban újfent megerősítette, hogy Szerbia addig nem számíthat a tagságra, amíg nem rendezi kapcsolatait Pristinával, nem köt vele jószomszédi megállapodást, és amíg Koszovó nem nyeri el az ENSZ-tagságot, ami ellen Belgrád ádáz diplomáciai harcot folytat. Miután mindez addigra már megtörténik, a kései szemlélő fel nem foghatja, hogy miért kellett annyit ágálni egy veszett ügy mellett?

Az pedig egyenesen komikusnak tűnhet majd számára, ahogyan a helyi szerbek és albánok a Kosovska Mitrovica-i híd körül csatároznak. Gondoljunk csak bele: küldöttségeiket azért utaztatták pénteken több ezer eurós költséggel Brüsszelbe, hogy Cathrine Ashton uniós főképviselő közvetítésével megpróbáljanak kiegyezni a szerbek által a híd kellős közepén létesített, a forgalmat megbénító „békepark” eltávolításáról. Ahelyett, hogy otthon leültek volna, és egy kávé mellett értelmesen megbeszélték volna a problémákat. És amint várható is volt, Brüsszelben sem tudtak megegyezni, hanem újabb találkozóra lesz szükség július 22-én. És ki tudja, még hányra. Marko Đurić, a Koszovó-ügyi iroda vezetője kijelentette, hogy a szerbek igenis tovább építik a békeparkot, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy beton virágtartókkal rekesszenek el egy hidat. Ám a tárgyalások kudarcáért természetesen az albánok a felelősek, mert nem akarják megérteni, hogy a létesítmény „a megbékélést kell hogy szolgálja”.

Nem tudom, hogy ki ötlötte ki az oly sok bonyodalmat okozó békeparkot, maguk a mitrovicaiak, vagy belgrádi mentoraik, de az eszmei szerzőt akár béke-Nobel-díjra is felterjeszthetnénk.

Csak csodálhatjuk Ashton asszony angyali türelmét, hogy meg tudta őrizni nyugalmát, és nem zavarta azonnal haza a konok balkániakat. Nem kevésbé csodálatra méltó a szerbiai adófizetők türelme, amiért szó nélkül tűrik ezt a patriotizmus cégére alatt folyó, teljesen értelmetlen makacskodást és nem utolsó sorban: pénzpocséklást.

Pedig a kormánynak minden garast a fogához kell vernie, akkora gondokkal küzd. Az árvíz nem végleges adatok szerint másfél milliárd euró kárt okozott, a donációkból pedig csak harminc millió jött össze. A nagy reményekkel várt nemzetközi donátori konferencia sem kecsegtet nagyobb sikerrel, szakemberek legfeljebb néhány száz millióra taksálják a várható pénzsegélyt. Közben a kárfelbecslés körül is bajok vannak, az érintett községek még mindig nem készültek le a mérleggel, nehéz pontosan megállapítani, mi a valós kár, és mi az, ami már manipuláció. Marko Blagojevic, a kormány mellett működő ideiglenes bizottság vezetője a napokban arra panaszkodott, hogy sok a visszaélés, akadnak, akik új tetőszerkezetet követelnek az államtól, holott csak a falak áztak át. Korábban ezerötszáz ház teljes újjáépítését emlegették, mára ezt a számot négyszázra mérsékelték. A károsultaknak bele kell törődniük, hogy az állam nem tud mindent újjáépíteni, amit a víz elvitt, saját erőből kell kievickélniük a nehéz helyzetből.

Alighanem a szakszervezeti vezetőknek is bele kell majd törődniük, hogy az új munkaügyi törvénnyel alaposan megnyirbálják a melósok jogait. Eddig alig hallottunk a szakszervezetekről, most azonban, amikor komolyra fordult a dolog, úgy látszik, sarkukra álltak. A hétvégén megszakították a tárgyalásokat a kormánnyal, és tiltakozó megmozdulásokat jelentettek be. Aleksandar Vučićnak rá kellett ébrednie, hogy már nem elég csupán megjelennie az egyezkedéséken, és mindenki tapsolva elfogadja homályos ígéreteit. A szakszervezett komoly erőpróba elé állította a kormányt: ha kitart az eredeti törvényjavaslat mellett, nagyobb elégedetlenségi hullámmal számolhat, amit az egyre növekvő létfenntartási kiadások is tovább gerjesztenek. És hol van még az ősz, amikor csak fokozódhat a tiltakozás.

Különösen akkor, ha akár csak részben is alkalmazzák azokat a megszigorító intézkedéseket, amelyeket a vasárnap lemondott Lazar Krstić pénzügyminiszter javasol. A pénzügyi zseniként beharangozott ifjú szakember nem sokáig tűrte a gazdasági bajok orvoslásának halogatását: azt követelte, hogy haladéktalanul csökkentsék a nyugdíjakat legkevesebb 20, a közalkalmazotti béreket pedig 15 százalékkal, ugyanakkor 30 százalékkal drágítsák a villanyáramot – ha el akarják kerülni a teljes csődöt. Azért távozik, mert Vučić ebbe nem egyezett bele, mivel, mint mondta, a kormányfőnek „túl lágy a szive”...

Alighanem ezen is mulat majd a kései szemlélő, mert a kormányfő ilyetén való jellemzése azonnal felkeltheti benne a gyanút, hogy Krstić lemondása megrendezett színjáték, és azt a célt szolgálja, hogy egyrészt eltereljék a közvélemény figyelmét a közvita nélkül elfogadtatni készülő munkaügyi törvényről, másrészt újabb politikai poént szerezzenek a népe sorsát szívén viselő Vučićnak. Aki, lám megvédi őket az ilyen drákói megoldásoktól, pedig ezek szükségességét minden szakember tudja. És már nem is fognak nagyon háborogni, ha „csak” tíz százalékkal faragják le a járandóságokat.

Kár, hogy a focivébé véget ért, mert az izgalmas mérkőzések valamelyest elterelték a jónép figyelmét a mindennapi nyomorúságukról. Az egekbe magasztalt teniszcsillag, Novak Đoković pazar Sveti Stefan-i menyegzője is csak ideig-óráig maradhat beszédtéma, mire a bulvárlapok feldolgozzák az ezzel kapcsolatos összes témát, a mennyasszonyi ruhától, a megjelent előkelőségek listáján át az ifjú pár nászutazásáig, már ki is fulladt az érdeklődés. Már csak keveseket izgat, hogy Đokovićék az egzotikus Bora Bora csendes-óceáni szigeteken vagy Kubában töltik a mézesheteket. Minek foglalkozna a kisember az ilyen fényűző mulatságokkal, lukulluszi lakomákkal, amikor neki hamarosan 10-20 százalékkal lefaragják a fizetését, amiből legfeljebb havonta egyszer futja húsra? Az pedig már régóta a gyomrában van, hogy az agyba-főbe dícsért patriótának esze ágában sincs itthon adózni az összeteniszezett milliói után, hanem inkább a monacói adóhivatalt gazdagítja. Ám ezt érdekes módon a szerb média nem tartja témának.

Hát ilyesmikkel „szórakozunk” mi 2014 nyarán, és irigykedve gondolunk a kései szemlélőre, aki tíz év múlva jót fog mulatni rajtunk.

J. Garai Béla