A fogalmak, hogy szabadság, felszabadulás - gondolom - sokunkat érint fájdalmasan érzékenyen ezekben a napokban (is), amikor a nagy háború és az új határok megrajzolása, továbbá az abból eredő százéves folyamatok feletti ünnepléseknek vagyunk tanúi. Szerintem bennünket idősebbeket úgy általában mindig, kivételt talán csak a Petőfi-versek képeznek. A kényszerű "felszabadulás-napi ünnepségek" keserű emléke felébred olykor csakúgy, mint a felszabadulás és felszabadítás nevében alkalmazott kollektív büntetések, elhurcolások, gyilkosságok miatti trauma, és az ártatlan áldozatokkal való együttérzés okozta borzongás sem múlik az idő múlásával.

Pedig a szabadság pozitív fogalom, az emberi szeretet, alkotás, kreativitás, munkaigény kifejezésének a széles lehetőségét rejti magában és az általánosan elfogadott emberi normák tiszteletben tartása melletti határtalanságról, végtelen lehetőségekről üzen. A felszabadulás pedig mindennek a lehetővé tétele.

Mégis, itt ezen a tájon azt hallva, hogy szabadság és felszabadulás, nagyon sok helyzetben egészen más jut eszünkbe. Ismétlem, nálunk idősebbeknél főként. Mert megéltük, átéltük azt, amikor a családokban az idősebb nemzedék hallgatott, hallgatással menekült a feltörő fájdalmas emlékek elől, az iskolákban pedig a tanítók azt tanították, amit tanítaniuk kellett. Így került a felnövő ember gondolatvilágában nagyon sokszor satuba az önbizalom, a származás, a bevallatlan múlt kérdése, és nem volt mersz és lehetőség sem, hogy a szorongásos helyzeteket őszinte beszéddel oldják fel. Nem csak az elcsatolásra ítélt kisebbségbe került közösségekben, hanem az anyaországban sem. Az ideológiák parancsuralmi rendszerei milliók szenvedését (kollektív büntetését-meggyilkolását, elhurcolását, kényszermunkára-kényszerítését) hozták. A minap is volt erről egy konferencia Budapesten. A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány szervezett nőtörténeti konferenciát azzal a céllal, hogy bemutassa a Vörös Hadsereg bevonulása után megerőszakolt, fogságba ejtett és később kényszermunkára, táborokba elhurcolt lányok és asszonyok szenvedéseit...

Kellenek az ilyen korferenciák és hasonló összejövetelek az elfojtott érzelmek kibeszélésére, mivel a történetírás, Magyarországon is (!), nem csak a határokon kívül rekedt közösségek esetében, 1944/1945-öt a felszabadítás oldaláról mesélte el, elhallgatva a szörnyűségeket, amelyeket a magyar lakosság elszenvedett.

Hallgatás volt, hosszú hallgatás az elrabolt életekről, az elrabolt ifjúságról, az elrabolt családi életről. Nem csak 1944-45-re, az egész száz évre vonatkoztatva.

Évtizedek múltak el, hogy most már ne legyen így, de az oldódás folyamatának még nincs vége.

Igaz, Orbán Viktor magyar miniszterelnök a Magyar Diaszpóra Tanácsának ülésén és rádióinterjúban is azt mondta, hogy az a korszak, amit úgy neveznek, száz év magyar magány, véget ért, de szerintem az esetleges belülről jövő igazi optimizmus a sokat tapasztalt embereknél ma még mindig kétkedéssel párosul. A fentiek miatt. Pedig tényleg jó lenne már lezárni egy traumákkal és szenvedésekkel teli korszakot, és hinni, hogy jobb százéves korszak kezdődik. A gyerekeink érdekében mindenképpen!

A múltról - a személyes élményeken, látottakon és suttogva hallottakon túlmenően - azt tudjuk, amit a történelem kutatói ilyen-olyan formában elénk tárnak vagy amit színházban, filmeken, könyvekben, kiállításokon bemutatnak. És sajnos, a tapasztalat szerint a történész-szakmaiság tisztelete mellett azért több esetben is jogos a kérdés is, hogy a tények - úgy felsorakoztatva - vajon tényleg az igazságot tükrözik-e, és igazság teljes arcát mutatják-e, és amit mutatnak (a szakmaiság vagy pozíció nevében), azt miért teszik? (Igaz, tudjuk, az emberi képesség véges, az emberi cselekvés pedig személyes érdekekkel is motivált, és az egyes ember tetteinél sokszor olyasmivel szembesülünk, amit álmodni sem mertünk volna.)

Ezért tartom jogosnak és szinte magától értetődőnek a különvéleményt, amikor mostanában a szabadság és felszabadulás fogalmaival találkozunk. Hiszen igaz - és ma már a száz év történéseit sok megvilágításban értékelve általánosságban is illene elfogadni -, hogy az, ami egyeseknek örömet jelent jelent, az másoknak fájdalmat, és hogy aki szomorú, attól nem lehet és nem is kell elvárni, hogy örüljön.

Friedrich Anna