Fotó: DW 

Kedves ismerősöm nagyon furcsa kérdéssel fordult hozzám. Lényegében az ő újvidéki ismerősének a problémáját ecsetelte és a kérdése az volt, hogy lehet-e valaki magyar állampolgár, ha nem tud magyarul. A válaszom lakonikus "nem" volt, majd utána rövid magyarázkodásba kezdtem, hogy az egyszerűsített honosítási eljárással nem kell kötelezően magyar nemzetiségűnek lenni, mert azt a törvény nem mondja ki, hanem azt írja elő, hogy a honosítást magyar állampolgár leszármazottja kérheti, ám alapfeltétel, hogy tudjon magyarul. Aztán, teszem hozzá, napjainkban Magyarországon már magyar nyelvtudás nélkül is el lehet helyezkedni - sok szerb állampolgár dolgozik Magyarországon munkavállalási vízummal - és ennek alapján évek múltán szintén kérni lehet az állampolgárságot. De, teszem hozzá, az illető újvidéki addigra úgyis megtanul magyarul!

Nem erről van szó - hárít ismerősöm és most ő kezd hosszas magyarázatba: a kérdésben érintett újvidéki ismerőse nem akar elköltözni Újvidékről, itt akar maradni. A magyar állampolgárság megszerzésének a gondolata azzal a zaklatással függ össze, amit szélesebb ismeretségi körében már többször is megélt. Az illetőnek ugyanis egyértelműen magyar hangzású neve van, bár ősei nem igazán magyarok, csupán az egyik nagymamája volt bizonyítottan színtiszta magyar. A családban szerbül beszéltek, az újvidéki rengetegben ő sem tanult meg magyarul, ám a neve miatt a rosszemlékű időkben gyakran sértegetően viszonyultak hozzá. Már-már azt hitte, hogy mindez a múlté, de a minap egy társaságban bemutatkozva a neve hallatán valaki hangosan azt mondta, hogy ő egy "Gembeš"… Ezért kellene a magyar állampolgárság, mert úgy védve érezhetné magát az ilyen jellegű kiközösítő szándékkal telített megjegyzésekkel szemben.

Hát mit lehet erre mondani? Tény, hogy Gömbös Gyula igencsak ellentmondásos politikus volt, a történelem a Magyar Királyság miniszterelnökként tartja számon, aki ezt a tisztséget 1932 és 1936 között töltötte be. A szerbekhez közvetlenül az köti, hogy vezérkari tisztként az első világháború végén sem akarta feladni a háborút. Mint a Wikipédiában olvasom, meg akarta menteni a történelmi magyar területeket. Bár a magyar megítélése sem igen pozitív, szerb szemszögből egyértelműen ellenséges személyiség, és a vajdasági magyarokra vonatkozóan a nemzeti alapon sértegetni szándékozók körében el is terjedt – jómagam is többször hallottam évtizedekkel ezelőtt – a “gembeš“ jelző.

Ellentmondásos történelmi személyiségei minden nemzetnek, így a szerbeknek is vannak. De nem ez a téma.

Az újvidéki dzsungel egy nem kívánatos arcáról van szó, a nemzeti kizárólagosságról, az ilyen-olyan alapú megkülönböztetésekről, az alantas ösztönökről, az egészen más okokból felgyülemlett frusztrációról, amely folytán igen alacsony az ingerküszöb és ilyen körülmények között a legártatlanabb irritáció (adott esetben egy magyar hangzású név) hatására következik a bántalmazó reakció a csoporttól bármiben is eltérő emberek felé. Ilyen jelenségtől semmilyen állampolgárság birtoklása nem véd meg bennünket. A nyilvánosság lehet a mentsvár nem elsősorban így a sajtóban reagálva, hanem a helyszínen. Adott esetben az identitás, pontosabban a vajdasági sajátosságokat jelző családi múlt nyílt vállalása lehet az az erő, amellyel ignorálni lehet az ilyen sértegetőket. Az egyéni érdek és a bölcs magatartás szempontjából viszont, szerintem, jobb elkerülni őket.

Mégis ki kell mondanom: a történtek nemzeti tolerancia tekintetében mély bajokra utalnak az adott újvidéki mikroközösségben, mint ahogy azokban a falvakban is például, ahol sorra lefestik a magyar helységnévtáblákat, összefirkálják a magyar feliratokat. Szándékosan kerülöm a gyűlölet szót, sokkal inkább a frusztrációt emlegetném, a görcsös igényt, hogy valaki erősebbnek, felsőbb rendűnek mutatkozzon a másiknál, illetve hogy egy festékes ecsettel hatalmat gyakoroljon. Az elfojtott indulatok ily módon történő kivetítése ellen a háttér – a mélyben rejlő motiváció - felfedésével lehet legeredményesebben küzdeni, annak feltárása és gyógyítása pedig már közösségi feladat az iskolától kezdve a civil szervezeteken át a politikumig. Mindezt jelenségként bemutatva a széles nyilvánosság előtt, mintegy tükröt tartva az elkövetők elé, és példákat sorolva a társadalmilag elvárt pozitív viselkedési formákról és az önbecsülésnek a pozitív értékrenden épülő megerősítéséről...

Nem tudom, hogy ha ismerősömnek az ismerőse a „gembeš“ jelző miatt perelt volna, vajon mire ment volna a bíróságon?