A szülőfalumban az én korosztályom, amikor ötödik osztályba került, egyáltalán nem tudott szerbül. Bezdánhoz hasonlóan így volt ez a környékbeli magyar többségű falvakban is, hiszen bennünket, az 1960-as években iskolássá vált gyerekeket kevés korai élmény ért el szerb nyelven, legfeljebb a Zomborba tartó vonatban csodálkozhattunk rá a szerbül (szerbhorvátul) beszélő utasokra. Akkoriban nagy szó volt, ha rádió volt a házban – állandóan szólt is a Kossuth vagy a Petőfi -, tévé alig akadt, de ahol volt is, ott is a magyar adást nézték. Igy aztán az ötödik osztályban valóságos rémálommá váltak a szerb órák, a deklinációk és konjugációk, a leckék versszerű bemagolása. Nem volt ez jó állapot, és ha ráadásul valamilyen más tantárgyat is szerbül kellett volna tanulnunk, az egyenlő lett volna az összeomlással. De azért leküzdöttük ezt az akadályt is, mint sok mást.

Ma a sok korai inger hatására, a környezetből spontán befogadott tudásra alapozva és hála az egyre jobb didaktikai eszköztárnak, egyszerűbb már gyerekkorban megszólalni szerbül, aminek fontosságához nem fér kétség. Nem külső, felülről jövő hatalmi elvárás, hanem minden itt élő ember jól felfogott érdeke miatt. És amikor már anyanyelven mindent jól megalapoztunk, a számunkra idegen nyelvben otthonossá válva (nem csak a szerbben, hanem angolban, németben, stb. is), akár nem anyanyelvű képzéseken folytathatjuk tudásszomjunk kielégítését vagy nyelvtudásunk alapján kivételes munkahelyeken sziporkázhatunk egészen nyugalmas öregkorunkig.

Mi, akik élethelyzetünk folytán folyamatosan két nyelvet használunk, bizton állíthatjuk ezt. És ezért állíthatjuk azt is, hogy valami nem helyes abban a törekvésben, amit az ukrán állam akar, és ami alapjaiban forgatná fel a hozzánk hasonló élethelyzetben levő kárpátaljai magyar közösség életét. Az övékét, de a román, a bolgár és a lengyel kisebbségét is, például.

Bele tudjuk élni magunkat abba, mit jelentene a számunkra, ha olyan törvényeket hoznának a fejünk felett, amelyek miatt nyilvános rendezvényeken csak ukránul (szerbül) beszélhetnénk, ha a gyerekeinknek az ötödik osztálytól több tantárgyat, például természetismeretet vagy matematikát ukránul (szerbül) kellene tanulniuk, mígnem az általános iskola végén a magyar nyelv teljesen eltűnne az életükből. Valami ilyesmit fogadott el az ukrán parlament a nyelvhasználati és az oktatási törvényei által, és bár azt állítja, hogy az utólagos módosításokkal figyelembe vette a Velencei Bizottságnak a kisebbségek jogaira vonatkozó ajánlásait, mostanában nem hogy életszerűbb helyzetet teremtett volna, hanem még a kisebbségeket is kategorizálta. E szerint őshonos kisebbség csak az, akinek nincs anyaországa, ilyenek Ukrajnában a krími tatárok. A második csoportba az anyaországgal rendelkező kisebbségeket, közöttük a kárpátaljai magyarokat sorolták, az oroszok külön (harmadik, politikai) kategória lettek. Az ottani magyar a saját szülőföldjén nem őshonos, ezek szerint.

A hírekből tudjuk, hogy Magyarország blokkolja Ukrajna NATO integrációját mindaddig, amíg a törvényei ilyen helyzetbe hozzák a nemzeti kisebbségeket, újabban pedig az EU szervei is foglalkoztak ezekkel az abszurditásokkal. Ez politika, mint ahogy politikai erőfitogtatás volt a jogszabályok előkészítése és elfogadása is. Ez az ország messze van tőlünk, ha nem élnének ott magyarok, és ha nem lett volna ott háború, talán nem is figyelnénk rá. Ukrajna óriási ország a maga több mint 42 millió lakosával, akik között az államalkotó ukránok 78 százalékot képeznek. Ilyen erőviszonyok között vajon ilyen hatalmas országnak és népnek – ha kihagyjuk az oroszokat – vajon mit árthat 0,4 százaléknyi bolgár vagy az egyenként 0,3 százalékot képező magyar, román vagy lengyel?

A hatalom részéről a kisebbségek ellen irányuló represszív intézkedések mindig a felsőbbrendűség fitogtatása mögött rejtőzködő bizonytalanságot tükrözik. A bajban levők iránti szolidaritáson túl innen a távolból ezért is fontos ismernünk a részleteket, hiszen a kisebbségi lét mindenütt tartogathat meglepetéseket, mint ahogy tartogatott is erre felé is – nem egyszer. Ezért is idéztem fel, hogy régen milyen nehéz is volt az út az államnyelv szükségszerű elsajátításához és hogy ma a modern kommunikációs eszközökkel és didaktikai módszerekkel mégiscsak könnyebb -, és ez nem zárja ki az anyanyelven való tanulás elsőbbségét. Világos, hogy az adott intézkedések mögött nem a nyelvtanulás miatti őszinte aggodalom rejlik, hanem a bizonytalan „nagyok“ bizonytalansága mögött rejlő okoknak a „kicsikre“ történő kivetítéséről van szó. Ezzel pedig általános érdeklődésre számot tartó problémává válik, hiszen az alapüzenete hasonló, mint a legbanálisabb hétköznapi viszály esetében is, aminek a hátterét boncolgatva általában az a gondolat jelenik meg, hogy „aki nem olyan, amilyennek én akarom, az vagy változzon meg, vagy tűnjön el...“ Adott esetben mindkettő, a változás (lemondás az anyanyelvről), az eltűnés (kényszerű elvándorlás) a megsemmisüléshez vezetne.