Fotó: MTI (archív) 

Újranyitás. A fogalom észrevétlenül settenkedett be a nyelvezetünkbe, egy folyamatot jelez, amely a koronavírus okozta világjárvánnyal kapcsolatos, és sokban befolyásolja az életünket. Újra megnyitották a határátkelőket a két ország állampolgárai számára, ismét megnyíltak a határok a turisták előtt, ezentúl már le lehet ülni a fokozatosan nyíló éttermekben, kávézókban…

Az újranyitás pozitív, örvendetes, reményt keltő. Jelzi, hogy jönnek, jöhetnek a már megtapasztalt apró szabadságformák, a tettek és mozdulatok szabad megválaszthatóságának vagy ösztönös megnyilvánulásainak az örömei az élet számos területén.

Az újranyitás elhiteti, hogy tényleg vége lehet valami rossznak, amelyben emberéletek kerültek veszélybe és hogy ez helyzet el is múlhat.

Újranyitás a határokon. Mennyire másként hangzik ez, mintha azt mondanánk, újra megnyitották a határokat, hiszen maga a megnyitás egy új kezdetet jelez és nem egy régi állapot folytatását.

Az utóbbi években folyamatosan érkeztek hírek arról, hogy itt meg ott megnyitották a magyar és valamely szomszédos állam országhatárán az új határátkelőt, és hogy a magyar külügy tárgyalásokat folytat itt meg ott újabb határátkelők megnyitásáról. Az utinform.hu szerint rendes időkben a magyar határon Ausztria felé 18, Szlovákia irányába 23, Ukrajna vonatkozásában 5, a román szakaszon 11, a horvát országhatáron át 7, Szerbia felé pedig 9 határátkelő áll rendelkezésünkre az oda-vissza utazáshoz. Nem teremtődtek ezek az átkelők csak úgy. Idő, politika és jó diplomáciai érzék kellett hozzá kerek 100 év távlatából. S mikor meglettek, meglett a kapocs is az egymástól rég elszakított családok és családtagok, távoli és közeli rokonok és barátok, és azok leszármazottai között egy egymással összefüggő területen, amelyet a csonkítás szándékával választottak szét új határokkal 1920. június 4-én. Ezeket az új átkelőket megnyitották és nem újranyitották, hiszen korábban, sem az elmúlt száz évben Trianon után, és előtte sem léteztek.

Új átkelőkkel újranyitás a szívekben történt, amikor a gyász folyamatában a szándékos vagy tudat alatti tagadás rég kiölte a lelkekből a melegséget, a sokkos állapot a kármentésre, a feltörő harag pedig a “mindent vissza”-követelések tévedéseibe torkollott téves alkupozíciókból téves alanyokkal, és a végtelen levertség állapotában talán csak az volt a vigasztaló, hogy az adott parancsuralmi-politikai körülmények között stabilizálni tudjuk a túlélés és fennmaradás lehetőségét. Ebben a történelmi folyamatban – nem úgy mint a személyes gyász során – a megbékélés és belenyugvás ingatag és sérülékeny, hiszen elég egy ellenséges elszólás, és máris feltépődnek a kollektív sebek.

Újranyitás. A történelmünk felé például a várak, kastélyok, templomok felújítási programjával, vagy kutatások által, amelyek segítenek megélni és megérteni a sok-sok történelmi vétség okait, következményeit és jövőformáló üzeneteit, de a jelennek szóló racionalitás értelmét is.

Jöhet az újranyitás a szűkebb szülőföldünk múltja felé is, azon emberek felé, akik munkájukkal meghatározóak maradtak a ma emberének az életében is. Szabadkán például a kezdeményezéssel, hogy szobrot állítsanak a trianoni idők előtti polgármesternek, Bíró Károlynak, akinek nevéhez a városépítés fontos szakasza fűződik. Vagy úgy általában azzal, hogy gyakoribb látogatási célpont lesz a Ferenc-csatorna építőjének, Kiss Józsefnek a csatorna közelében levő verbászi nyughelye, de ugyanígy a zsilip Bezdánnál a Dunánál, amelynek a víz alatti innovatív betonozással történt megépítése – az építészet fontos mérföldköve - szintén egy nemzettársunk, Mihálik János nevéhez fűződik. Vagy például azzal, hogy gyakrabban ismételjük Zombort a parkok városává alakító, 19. századi polgármester, Csihás Benő nevét és vigyázunk, hogy a hálás utókor körében ne legyen “Bene” belőle, no és az újvidéki városháza vagy Mária neve nagytemplom előtt állva büszkén mondjuk magunknak és másoknak, hogy ezek a gyönyörű épületek Molnár György építészmérnök tervei alapján épültek meg,…

Mindez a veszteség feldolgozásának a része, lépés a kollektív belenyugvás felé, amely elvezet a milliónyi összetartozási kapocs megéléséhez, de talán mindenek előtt ahhoz a fontos felismeréshez, hogy szűkebb szülőföldünk értékei és szépségei megilletnek bennünket és érdemes részeseivé lenni az értékteremtésnek és szépségformálásnak itthon az elkövetkezőkben is. Számos pszichológus írja a világjárvány és a kényszerű bezártság kapcsán, hogy a ma embere most ébred rá, mennyire önző, törtető, pénzorientált, gőgös, mohó stb., a társadalom pedig arra, hogy most aztán vége a jóléti modellnek, mert az emberek az imént felsorolt tulajdonságaikat hátra hagyva elkezdenek otthonra lelni az ezektől eltérő lelki tartalmak közepette is. Mondhatnánk: újranyitás a természetes kapcsolatok és egymást elfogadó, az ellenségeskedésen túljutó közösségi élet felé.

A június 4-ei délutánon 16,30-kor megszólaló harangok erről is szólnak majd, amikor átjár bennünket a borzongás.