Ilyen mondaton elgondolkodva csak sírni lehet: “Nekem két hazám van és úgy néz ki, hogy választani kell’”. Közeli rokonom írta le csak úgy, aktuális jövés-menés gondjainkat kommentálva. Ültem a monitor előtt és olvastam, olvasgattam az ő üzenetét és végül már alig láttam a betűket a könnyeim miatt. Jó lett volna sírni is, feloldódni egy fájdalmas zokogásban, amellyel enyhül minden feszültség, és a nyomasztó érzelmektől megszabadulva ismét erőre kaphatok, szembe nézhetek a minden oldalról megjelenő akadályokkal.

Amikor megjelent ez a koronavírus, azt hittem, a védekezés szükségessége, a kényszerű életmódváltás közelebb hoz a szeretteinkhez, segít felfedezni közvetlen környezetünk szépségét és megerősíti a meghitt, bizalmon alapuló emberi kapcsolatok örökérvényűségét és lesz is mód mindennek a beteljesülésére nap mint nap, apró kis örömök és figyelmességek formájában. Sok ember esetében talán így is van, és jó lenne hinni, hogy csupán kivétel és egyedi eset mindaz, ami hírként, problémaként, elvárt teendőként mostanában eljut hozzám. Kezdjem drága jó rokonommal. “Echte” magyar állampolgár, a mostani Magyarország területén született és a családi kapcsolatok révén került Vajdaságba, a határközeli Bezdánba és évtizedek után itt vált szerb állampolgárrá is. Választott hazájához ragaszkodik, még az 1999-es NATO-bombázás idején sem menekült át Budapestre (ellentétben sok más belgrádi újgazdaggal), hanem szolidaritást vállalva a családdal, barátokkal, ismerősökkel ott maradt, ahol érzései szerint a helye volt. Mostanában azonban a kötelezettségei elszólítják ősi szülőföldjére (túl a 30 km-es megengedett határmenti övezeten) és így történt, hogy nem tud haza menni Szerbiába, mert amikor visszajön itthonra, Magyarországra, kötelező számára a 14 napos karantén vagy a két PCR-teszt.

Apropó teszt. Magyar idegenforgalmi vállalatnál dolgozó, kényszerpihenőjét Szerbiában töltő kettős állampolgár ismerősöm Újvidékről menne/jönne Magyarországra, mert visszahívták munkára. Hogy munkába állhasson, mindenképpen kellene a két PCR teszt. Újvidéken ez lehetetlen küldetés. A közegészségügyi intézet – ahogy én ismerem a régi időkből, a “higijenski zavod” – csak internetes bejelentkezéseket fogad minden nap 10 órától, de 10 óra 05 másodperckor már azt írja a rendszer, hogy az adott napra már nem lehet időpontot foglalni. Később megtudjuk, hogy óriási a nyomás és lefagy a rendszer. Még később azt is megtudjuk, hogy a rendszer azért fagy le, mert vannak ügyfelek, akik (talán informatikusok) egyszerre 40 komputerről vagy telefonról akarnak bejelentkezni, hogy biztosra menjenek… Ezért történik végülis, hogy adott napon sok előjegyzett potenciális külföldre utazó ügyfél meg sem jelenik a tesztelésen – tudjuk meg még-még később. De az igazi információra - hogy egy becsületes kettős állampolgár hogyan juthat két PCR-teszthez Szerbiában a megadott feltételeknek megfelelően – sehogyan sem derül fény. Talán el lehet menni Belgrádba és várni a Torlak intézet előtt, vagy el lehet utazni kétszer-háromszor Szegedre (30 km-es övezet) és magánlaborban teszteltetni. Lehet, a jól felfogott önös érdek szerint talán kell is, de itt a kérdés, hogy ennyi utazgatás és várakozás közepette vajon nem fokozódik-e a virus terjedésének a veszélye? Aki egészséges, mehet teszteltetni, de nem mehet dolgozni?

Van más is. Lecsap a bilaterális egészségügyi megállapodás a nyugdíjasokra. Már rég megkötötték az egyezményt, miszerint a jóember vagy érvényes TAJ-kártyával vagy szerb biztostítással rendelkezhet és az egyik kizárja a másikat, de a komputeres feldolgozás következményeként egyre többen mostanában szembesülnek ezzel. Egyik rokonom is nem régen még érvényes TAJ-kártyával volt orvosnál, a minap azonban közölték: most már nem érvényes, menjen Szerbiába. Választani kell tehát: vagy itt, Magyarországon, vagy ott, Szerbiában. Két haza együtt nem megy, legalábbis betegségbiztosítás tekintetében nem. (Az már csak mellékes probléma, hogy mi legyen a jogosítvánnyal úgy, hogy kettős állampolgársággal és bejelentett lakcímek birtokában szükség esetén vezethessük közeli családtagunk autóját Újvidéken és Budapesten egyaránt.)

És most nagy bajnak még mindig itt van a vírus is a maga kötelező tesztjeivel, utazási korlátozásaival, a két hazába való utazás teljes elnehezítésével egy összetartozó területen a Kárpát-medencében, a légiesített határok helyett rengeteg adminisztratív és természet-feletti akadállyal. Mintha tényleg lenne összeesküvés (jaj, ne legyen igaz!), hogy a hozzánk hasonló kétlakiak tegyenek le kétlakiságuk vállalásáról. Épp a minap olvastam Meister Éva színművésznek, a Magyar Kultúra Lovagjának az üzenetét a Magyar Nemzetben: “A Kárpát-medencét, ha nem muszáj, ne hagyjuk el!” Igaz, ő általában a Kárpát-medencéről beszélt, de lám, azon belül is vannak határokkal elválasztott térségek, amelyek sokunknak egyaránt otthont jelentenek, most mégis elérhetetlenek ezek az otthonok, ha itt és ott vannak, határokkal elválasztott térségekben.

Olyan irracionális ez az egész, hogy a sok jó politikai törekvés közepette nincs jó megoldás ezekre a problémákra! Szinte hihetetlen.

Könnyek között én még mindig ott tartok, hogy nem akarok választani két haza között.