Drága kedves barátom „hazahívogatóul” régi zombori fotókat küldött nekem Németországból. Nem is tudom, kire is vonatkozhat a haza hívogatás – azokra, akik Németországban élnek és haza vágynak Zomborba (tehát mintegy önmagához szólva személy szerint reá is), vagy szimbolikusan mindazokra, akik ebben a járványos időszakban távol vannak szűkebb vagy tágabb szülőhelyüktől és oda vágynak, ahol egykoron éltek, és ahova számtalan szállal kötődnek, miközben másutt - jó esetben szeretteik körében - élik a hétköznapokat.
Fájdalmas az ilyen hívogatás, hiszen az európai járványhelyzetre való tekintettel számos érintett esetében a hazautazás megvalósíthatalan vágy csupán.
De ez a hívogatás egyfajta metafora is lehet azzal a több évtizedes elvágyódással kapcsolatban, amikor a délszláv háború megpróbáltatásait és minden következményét átélve és megszenvedve vágyódtunk egy szebb, elképzelt - és ma már bizton állíthatjuk – idealizált világba, ahol béke van, az emberek nem bántják egymást és szabadon mozognak országhatárokon keresztül a munkájukkal megkeresett tisztességes bérrel a zsebükben, a szociális biztonság teljes tudatában. A szabadság elképzelt megélése, hogy nincsenek szétválasztó országhatárok, ennél fogva talán háborúk és ellenségeskedések sincsenek, reményekkel töltött el sokunkat, hogy az Európai Unió által kézzel fogható lesz minden jó, és nem lesz több szegénység és félelem a zsarnokságtól, ellenben lesz az „egységes Európa örök békéjének” olyan megélése, ami által biztonságban érezhetjük magunkat, bárhol is leszünk.
Az az idealizált világ nem létezik, rájöttünk erre, térjünk hát „haza”, a realitás talajára. Ma már kevesebben hiszünk a háborús terhek után biztosan megérkező és örök időkre szóló békében és biztonságban, és lelappadt az elköltözési kedv is. Nem csak azért, mert régen elmúlt az az idő, amikor Németország tárt karokkal várta az ismerőseinket, az életük nagy döntését meghozó jugoszláv vendégmunkásokat, hanem azért is, mert a világban Jugoszlávia szétesése után szétszóródott sok-sok rokon és ismerős – bár általában jólétben él – egyre több jelét adja, hogy valójában haza vágyódik. Vannak, akik nyugdíjas éveikre haza költöznek, s vannak, akik a kétlakiságot választják, és több hónapot eltöltenek itthon, derűs arccal járva-kelve környezetünkben, majd – míg egészségük engedi – elutaznak néhány hónapra a nyugati világban megkapaszkodott gyerekeikhez.
A világjárvány most megváltoztatta az ő kétlakiságukat is, akárcsak azoknak az életét, akik ünnepekre és évi szabadságokra a gyerekeiket várják haza. Az európai szabad út lehetőségét nem uniós politikai és gazdasági vonatkozású döntések akadályozzák (amelyek még mindig gátolják Szerbia uniós csatlakozását is, például), hanem az azok fölött álló láthatatlan erő, a megfoghatatlanul veszélyes vírus, amely, íme, túltesz a legerősebb pozícióval bíró politikusokon is.
A vírus miatti ilyen kiszolgáltatottságunk perspektívájából nézve mit sem számít, hogy ezekben a napokban éppen az EU csúcsvezetői egyetértenek-e a költségvetés és a segélyalap, no és a jogállamiság és az Európában kívüli vidékekről érkező bevándorlók tekintetében. A magyar és a lengyel vétó körüli vita sem igazán érintette meg a szíveket olyan körülmények között, amikor mindenfajta családi kapcsolat korlátozódik, akár a határokon átívelő, akár a fertőzéssel súlyosabban sújtott szomszéd város aktuális helyzetéből fakadó fokozott óvatosság miatt. Minden másnál most sokkal fontosabb a lelki megerősödés, hogy kibírjuk és elviseljük a mozgásunk korlátozása miatti feszültségeket és szomorúságot, még olyan hangulatban is, amikor azért egy-két keresetlen megjegyzés azért elhangzik az eltérő uniós viszonyulásokat látva. Van ok ugyanis megjegyzésekre, hiszen mi annak idején, az Európában – igen, Európában - zajló háborútól sújtva csak nagy akadályokat leküzdve juthattunk volna el ugyanabba az unióba, amely most más kontinensekről érkezők millióinak befogadására készít terveket, miközben mi akkortájt nem csak kétkezi munkánkat, hanem a legtöbb esetben igen magas szintű szaktudásunkat kínáltuk a befogadásért cserébe.
Elmúlt. Elmúltak az akkori uniós szigor miatti sérelmek is.
Ha a zombori „hazahívogató” fotókat az aktualitásokat és a múltbéli érzelmeket felidézve szemlélgetem, pontosan ez jut az eszembe: az elvágyódás emléke elhalványult, s mivel az idő általában segít megszépíteni a múltat, felerősödött az egykori hazai életmód és életvitel minden pozitivitásának az érzete. Minden idealizálás nélkül - előfeltételként az alapvető létszükségletek meglétével - talán azokban az emberekben is, akik itthon maradtak, és ebben a várakozásokkal teli időszakban nincs is szükségük „hívogatásra”, hogy felismerjék az értékeket az életükben.
A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.
Nincs hozzászólás. Legyen az első!