Stevan Kragujević neves fotóriporter híres alkotása, a Kubikus. Leica fényképezőgéppel készítette 1950-ben

Amíg élünk, magunkkal visszük a járvány-idei emlékeinket. Lehet, hogy nem sok marad meg bennünk, de annyi bizonyos, hogy vinni fogjuk magunkkal a képet, mely szerint minden olyan volt, mintha időtlen időket élnénk, távol a valós élettől. Távol azoktól, akikkel napi kapcsolatban szeretnénk lenni, távol szívünkhöz nőtt, vagy elérni vágyott tájaktól, közösségi élményektől. S ebben az érzelmekkel teli emlékezet-halmazban benne lesz a jóslat is, hogy járvány után semmi sem lesz olyan, mint korábban. Sőt, hogy gyógyulnunk kell nem csak a testi poszt-covid szindrómától, hanem a lelkitől is.

Megkaptam az orosz vakcinát. Jó magas lázzal, órákon át tartott hidegrázással alaposan le is reagáltam, úgyhogy némi optimizmussal nézek a továbbiak elébe, ugyanis az orvosom azt prognozálta, ilyen reakció után két hét múlva egészen immunis leszek. Mégis nyomasztanak a világ változásai, a különböző statisztikák, amelyek például az egész gazdaság átrendeződéséről és egzisztenciális problémákról festenek képet. Nem mintha vénségemre túlságosan érintene, de mégis: érint, hogy mi lesz azokkal, akik utánunk jönnek.

A tudományos alapossággal végzett felmérések egyáltalán nem biztatóak, függetlenül a vidám hírektől, hogy tengerpartjainkon már készülnek a nyári szezonra, és várják a turistákat, akik “vakcina-útlevéllel” vagy két negatív teszttel érkeznek. Ők is aratni szeretnének, azok után hogy aratnak a teszt-gyárosok is, például.

Kedves barátom kérdezi, hogy hova megyek nyaralni a családommal. Ők a saját Adria-parti nyaralójukban töltik a júliust – írja. Mit válaszoljak? Nincs Adria-parti nyaralóm, sem semmilyen nyaralóm sehol máshol, és a legjobb most a bezdáni csatorna-part, de azért őszintén mondva igazuk van azoknak, akik elvágyódnak messzire, akár a tengerek partjaira, és vágyaikat tetteké faragják, ha tehetik. Konkrétan, ha van pénzük. Ez aggaszt: a pénztelenség sötét prognózisa, amiről újságcikkekben olvasok egy könyvvizsgáló cég által közzé tett adatok kapcsán, amelyben a világ 59 országában kiválasztott, a cégek emberi erőforrásokkal foglalkozó szakembereinek véleményét tükröző adatokat közlik. Ezek szerint (persze, nem biztos, de lehet, hogy) a jelenlegi munkaerő 17 százalékára nem lesz szükség a jövőben. Lesz sok-sok elbocsátás, részben a digitalizáció, részben a gazdasági struktúra szerkezeti átalakulása miatt. A megmaradó munkaerőnek közel a felét a jövőben is távmunkában alkalmazzák, harmadát átképezik… Ha ezt a statisztikát nézzük, mindannyiunk családja érintett lesz valamilyen formában és a pandémia után nem a vírus társadalmi, hanem a járvány gazdasági következményei miatti szorongás él velünk tovább, vagyis a küzdés, mint a túlélés alapfeltétele velünk marad.

Firú fira! Ismerik ezt a szólást? Bezdáni. A kubikosok alapeszközének, a deszkaládás talyigának a kereke sírta ezt, amikor az apák nagy fáradtan hazafelé tartottak a távolban végzett csatornaásásból, töltésépítésből: firú fira. Vagyis a nehéz munka apáról fiúra száll, időtlen időkig, ha elfogadjuk, ha nem. S persze, nehéz élethelyzetből, ismétlődő súlyos egzisztenciális problémákból kitörni lehet, de az alapvető lelki szükséglet, a nehézségekkel való megküzdés továbbra is elvárt, ami belső erő – a megküzdési akarat - nélkül nem megy.

Ez a belső erő sugárzik megboldogult kedves kollégámnak, Stevan Kragujevićnek, a belgrádi Politika kiváló fotóriporterének 1950-ben Zentán készült Kubikos című fotójából is, amelyet úgyis jellemezhetnénk, hogy örök tanúja az örök Ádám és az örök Éva küzdelmekben összeforrt harmóniájának. A fotót a világhálón találtam meg (talán szerzői jogot nem sértek vele, és kedves kollégám is örül odafentről, hogy ma is tud üzenni nekünk), a fotó a helyzethez történő emberi alkalmazkodásról közvetít, az ember adaptációs készségéről. S a nehéz erőfeszítés megörökítése ellenére a dacról is, hogy ha a nehézségek tartósan fennmaradnak is, valahol mindig van belső tartalék.