Egész idő alatt azt lesem, hogy a pedofília elleni törvény miatt Magyarország rovására indított nagy nemzetközi kampányban mikor szólalnak meg őszinte, intim vallomásokkal ők maguk, a szexuális másság képviselői, hogy hagyják már őket békén! Emlékezzünk: tart a csatározás. Ebben az európai szintű vitában az egyik oldal azt állítja, hogy a magyar törvény a szexuális tartalmak kiskorúak körében történő propagálásának a tiltásával gátolja például a homoszexuálisok iránti tolerancia kialakulását, míg a magyar törvény szószólói azt mondják, hogy a gyerekekhez a családon kívülről eljutó szexuális ismereteknek propaganda-menteseknek kell lenniük.

Ami a steril propagandamentesség szavatolását illeti, az lehetetlen, hiába a törvény szava, ezt tudja mind a két oldal. Ilyen tartalmakra újabban lépten-nyomon rábukkanhatunk, a meleg populációnak az élete látványos propagandaként került előtérbe egyfajta politikai manipuláció részeként, amellyel akár kormányokat is lehet zsarolni és megbuktatni

A szexuális másság politikai eszköz lett, ezért várnám már az információkat, hogy az azonos nemű pároknak valóban lélekgyógyító-e a sok propaganda, vagy inkább szép csendben szeretnék élni az életüket, mint mindenki más...

Azon túl, hogy a Pride-korszakban, vagyis a homoszexualitásukra büszke emberek időnkénti karneválozásának az idejében elvárt dolog a homoszexuális, biszexuális, leszbikus, stb. emberek iránti tolerancia látványos (és euforikus) bizonyítása és a sok betűvel (LMBT-vel, újabban pedig LMBTQI-vel) jelölt populáció elfogadásáról tett nyilvános tanúságtétel, jól tudjuk, hogy itt a háttértörténetek egy nagyon intim mikrovilágról szólnak, és hogy ennek a mikrovilágnak a nagy világba történő beépülése igenis kölcsönös folyamatok mentén lehetséges. Különösen, hogy újabban a „Q”-val jelöltekről, vagyis „különös” orientációjúakról, és „I”-vel, vagyis interszex jelleggel (azaz női és férfi nemiséggel egyaránt) rendelkezőkről is szól a történet, s ez eleve különös egyéni sorsokra utal, amelyek megértése emberközelből lehetséges, nem a szivárnyosdinak az extrém utcai kabarék által eltorzított vulgáris üzenetei által.

A magyar pedofília ellenes törvény megy a maga útján. Az Európai Unióból való kitessékelés felajánlásának apropójaként egész háttérszövetségek rajzolódnak fel, homoszexuális és pénzügyi érdekeltségek sejlenek a háttérben, de politikai érdekeltségekből sincs hiány, és bár a magyar Igazságügyi Minisztérium az Európai Bizottságnál megerősítette álláspontját, hogy a nevezett törvény a gyermekek védelméről szól (és hogy egy ország hogyan védje a gyermekeit, az az adott ország joga), sokáig találkozni fogunk még támadásokkal és ellennyilatkozatokkal. S eközben folyhatnak a szexuális másság elfogadását propagáló vidám és kevésbé vidám felvonulások, a tömegrendezvényeken és médiában pedig időről időre rácsodálkozhatunk, hogy milyen szépek, határtalanul gondtalanok és milyen boldogok a szivárvány színt öltött emberek és a velük felvonuló azonos nemű párok, a gyereket nevelő azonos nemű szülők alkotta családok... Mintha náluk minden ideális lenne. Ideális? Hiszen ha vonzódnak valakihez és erotikával telítve szeretnek valakit, annak az érzelemnek a lényege ugyanolyan lehet, mint a szerelmes férfié, aki nőt szeret, és a szerelmes nőé, aki férfit szeret. Az a legjobb, amikor a kölcsönös vonzódással és szerelemmel induló kapcsolat stabillá válik és egy életre szól. Ennél talán szebb nem lehet a világon, hiszen társ nélkül és szeretet nélkül az ember csak „zengő érc”, és jobb szó nincs rá, mint „sikertelenség”, amikor a bizalom hiánya, a féltékenység, az együttlét értékében való elbizonytalanodás, netán a másik feletti uralkodási vágy, hazudozás (...) megöl egy szépen induló párkapcsolatot. És ki mondja, hogy ilyen nincs a homoszexuálisok vagy leszbikusok körében? Ők is elhagyják a másikat, őket is elhagyja a párjuk. Ők is válnak, ők is szenvednek, a csalódás számukra is ugyanolyan fájdalmas, mint mindenki másnak.

Egy dolog az elfogadás, a tolerancia. Megint más a szexuális kisebbség belső világának az idealizálása és a világ felé küldött sok pozitív kép, ami eltakarja az intim szenvedéseket és így használ fel emberi sorsokat politikai haszonszerzés céljára. Tudom, az érintetteknek (még ha tudatában is vannak, hogy sokan manipulálnak az életükkel), nagyon nehéz lenne megszólalniuk az ő belső világukról, ami teljesebbé tenné a képet. Emlékezzünk csak: húsz-harminc évvel ezelőtt a családon belüli erőszak szankcionálására irányuló törvények meghozatalakor mennyire megrázóak voltak a bántalmazott családtagok eltakart arccal tett vallomásai! Most ott tartunk, hogy a bántalmazottak védelmére egész intézményrendszer alakult ki a lelki-segélyezésektől és szankcióktól kezdve a biztonságos házakig, s e közben egy idealizált kisebbségi világ szószólói úgy tesznek, mintha ezekre az intézményekre „a család az család” mottóból kiindulva csak a hagyományos családok tagjainak lenne szüksége. Ezt nevezzük elhallgatásnak.