Fotó: pixinoo  

Nehéz volt követni, de azért lassan rajzolódik, mi minden történt/történhetett a Pegasus-botrány körül, ami megrengetni látszott a magyar bel- és külpolitikát, merthogy állítólag engedély, törvényes jóváhagyás nélkül egy Izraelben kifejlesztett szoftverrel, az NSO cég által kifejlesztett Pegasussal lehallgattak ellenzéki újságírókat, ügyvédeket, politikusokat. Hírek szerint máshol is, sok helyen, csak a demokratikusnak mondott országokban nem – írták némelyütt, ami alapján logikusnak tűnik a magyar belügyminisztérium véleménye, hogy mindez egy ismeretlen szervezet által nemzetközileg gerjesztett botránynak a része. Botrány-gerjesztés tekintetében külön érdekesség a titkosszolgálati szakértők állítása, miszerint egy csúcs-szoftver nem hagy nyomot a megfigyelt telefonban, ergo ha van nyom, akkor a botrányt kirobbantók még “csúcsabb” titkosszolgálati technológiával rendelkeznek.

Megfigyelések voltak akkor is, amikor kevésbé volt fejlett a technika, vagyis a vezetékes telefonok idejében. Az állambiztonság tette a dolgát. Ezt mi újságírók mindannyian tudtuk évtizedekkel ezelőtt is, és hivatalos beszélgetésekkor nem csak az irodákban, szobákban, tanácstermekben elhelyezett lehallgató készülékek feltételezett működése jutott az eszünkbe, hanem olykor még a telefonba beszélve is azzal kezdtük a mondatot, hogy “ha most lehallgatnak bennünket…” , de nem ritkán még magánéleti problémákat átbeszélve is hozzátettük, hogy “aki most lehallgat, az segítsen ha tud”. Ártatlan játékok voltak ezek, ismeretségi körömben nem igen tudtak esetekről, hogy valaki megjárt volna azért, amit akkor mondott, amikor lehallgatták. De hogy megfigyeltek, az biztos. Személy szerint erre tanúim is vannak, ha még emlékeznek rá. Talán harminc év után is érdekes elmesélni. Egy reggel megérkezve a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségébe, drága kedves titkárnőnk örömmel integetett felém, hogy menjek közelebb: üdvözlőlapot kaptam a tengerről! Én, üdvözlőlapot? - rácsodálkoztam, hiszen akkoriban a postás csak ülésre és rendezvényekre szóló meghívókat hozott, személyre szólóan pedig nagy ritkán olyan olvasói levelet, amit belpolitikai szerkesztőként nekem szántak és a leírtaknak a Közös Íróasztal rovatban történő megjelenését el akarták kerülni, de azért tudtára akarták adni a szerkesztőségnek. Nos, egy olvasói üdvözlőlap igazán jól esne, örültem meg, s talán e szakmai hiúságból remélt, de elmaradt támogatás miatt lett nagyobb a döbbenetem, amikor megláttam, miről van szó: a képeslap szépen, gyöngybetűkkel megcímezve az azonos nevű édesanyám címére: Bezdán, Rózsa utca 18. Aranyos kisunokája küldte a nyaralásról, ily módon kedveskedve a mamájának. És én ott tartottam a kezemben a lapot Újvidéken, a Vojvoda Mišić utca 1-es szám alatt, az első emeleten. A történteket megfejteni nem volt nehéz: a nevemre érkező posta, mielőtt kikézbesítették volna, valószínűleg egy bizonyos helyre ment, és tovább-adáskor már nem is nézték a címet, hozták automatikusan a Magyar Szóba. Mindez utólag már nem is rossz emlék, sőt kedves momentum, de ez nem jelenti, hogy helyes lenne az újságírók megfigyelése, csak úgy, rutinból.

A titkosszolgálat legális munkájának megvannak az alapszabályai. Ezek betartása védi a kormányokat is. Most az a kérdés, hogy a Pegasust, a kizárólag kormányoknak szánt, terror-eljárítási szoftvert mely államok vásárolták meg (ami természetesen üzleti titok), és hogy a szoftver használata beleillik-e a törvényes keretekbe. Ezt fogják vizsgálni bizonyosan. Eközben viszont a hírekből nem látni, hogy vajon mit használnak azon kormányok/államok, amelyek nem ezt a szoftvert vették meg a piacon. Mint például Luxemburg, amely ugyan nem vásárolt termékeket az Pegasust kifejlesztő NSO cégtől, ellenben otthont adott a cégnek a telephelyei számára, hogy ott (Luxemburgban) állítsanak elő szoftvereket, tehát helyben legyenek, ha éppen szükség van rájuk...

Az emberek biztonságát szolgáló terrorelhárítás mögött nagy pénzek és érdekek mozoghatnak. Ma már a háború is hibrid. Csúcstechnológiai fegyverek mellett csúcs-kibertechnológia, na és információ.