A kisebbségi identitáshoz lassan, némi folytonos keserűséggel hozzászokik az ember, különösen, ha beleszületik. Mert vannak helyzetek, amelyekre nincs jó megoldás, hozzá kell szokni a kevésbé jóhoz.

A kisebbségi ember tudja, hogy bizonyos megnyilvánulásokkor milyen mértékben kell óvatosnak lennie, s közben azt is folyton mérlegeli, melyik az a pont, amikor - még ha kárát is látja a többség reakciója folytán -, nem szabad engednie, mert tényleg betelt a pohár. Ilyen helyzet van, s volt is bőven a közelmúltban a magyar határhoz közeli vajdasági településeinken az idegen vándorok és embercsempészek általi ház- és tanyafoglalások, s immáron lövöldözések, robbantgatások folytán, amikor úgy érezzük, többségi akarattal jobb lehetne a migrációs biznisznek kitett kisebbségi magyarok élete. De ami igaz, az igaz: vannak „sima békeidős” problémák is, amikor például ezen a tájon csak cirill betűvel tüntetnek fel fontos útjelzőket, helységneveket, buszfeliratokat - pedig ez a törvényes kötelezettségen túlmenően a józan észnek mond ellent, hiszen az ilyen feliratok a mindennapi gyors kommunikációt szolgálják, s az égvilágon semmi politikai tartalmuk nincsen, kivéve a szándékot, hogy valaki ez által akarja tudatni, hogy ki az úr a háznál. S hogy utóbbi tekintetében ne csak mi hőbörögjünk, hogy az ilyen ügyeket intéző szerbek, illetve a csak a cirill betűt ismerő vajdaságiak között egyáltalán kinek jut eszébe ilyesmi, a románok is szolgálnak szemléltető példával. Alig egy hónapja olvashattuk, hogy a Kovászna megyei szép nevű, Bodzaforduló településen vandálok festékkel megrongálták a kétnyelvű helységnévtáblát, ami után a prefektúra annak rendje, s módja szerint átfestette - de csak román nyelvűre, merthogy Bodzafordulón csak 0,34 százalék magyar él, a magyar táblához pedig 20 százalék a nemzeti küszöbérték - mintha a tábla csak az ott-lakóknak kellene, az oda érkezők informálása pedig már nem is lenne fontos egy olyan területen, ahol magyarok is élnek. (Kovászna megyében 133 ezer a magyar, a lakosság majdnem 72%.)

Mindez akkor jutott eszembe, amikor a magyar portálokat olvasva augusztus 28-án rám köszöntött az Index Novák Katalin magyar államfővel készített interjúja, s ezt olvashattam: „Zelenszkij kész megadni a magyar kisebbségnek azt, amit az ukránok kapnak Magyarországon”, merthogy a magyarországi ukrán kisebbség tagjai kiterjedt jogokat élveznek, s ennek függvényében lehet szemlélni a magyarok helyzetét Ukrajnában.

Kisebbségi jogok tekintetében nem vagyok a kölcsönösség híve, bár elismerem, hogy ez az elv sem mellékes. De azért mégis...! Gyorsan utána néztem Ukrajna magyarországi nagykövetségének a honlapján, s eszerint Magyarországon mintegy 7 ezer ember vallja magát ukránnak (nem számolva a menekülteket), s a magyarországi 13 történelmi kisebbség között népesség tekintetében a hetedikek, s főleg Budapesten élnek, az Országgyűlésben pedig van saját szószólójuk, meghatározott időben hetente van rádióműsoruk, a magyar állami tévében pedig havonta kétszer, miközben a nyelvüket vasárnapi iskolákban ápolják. Dicséretes, ahogy a viszonylag kis közösség az identitásához ragaszkodik. Most az ő budapesti helyzetük, a saját nemzetük iránti hűségük vetül át 150 ezer főnyi közösséget alkotó ukrajnai magyarokra, akik a magyar történelmi városokban, illetve falvakban élnek, példaképp Munkácson, Beregszászon, Ungváron... S a sorozatos jogfosztások és a férfiak háborúba való besorozása után elérkeztünk a pontig, amikor Zelenszkij elnök hajlandóságot mutat, hogy újratárgyalja ügyüket és kész legyen megadni a magyaroknak azt, amit az ukrán kisebbség tagjai megkapnak Magyarországon...

Ebből az egész Zelenszkij-féle üzenetből kiérződik a kisebbségi kiszolgáltatottság, a többségi önkény és nagyúri kegy. Bár hiszem, hogy a végén mégsem a puszta kölcsönösségi elv lesz a döntő, mert a kisebbségi hovatartozás eredete sem kölcsönösségből fakad, de ez az üzenet is jelzi: a kisebbségek helyzetét az érti, aki kisebbségben él, s hogy valóban vannak helyzetek, amelyekre nincs jó megoldás, csak kevésbé rossz.