A bűntudat és a lelkiismeret fogalma az elmúlt napokban örömteli és végzetesen tragikus történések kapcsán is egyaránt többször elhangzott a közbeszédben, jelezvén, hogy senki sem közömbös a világraszóló dolgok iránt akkor sem, ha nem személyesen érint bennünket.

Mint kiderült, egyszerre két magyar Nobel-díjasunk is lett. Karikó Katalinnak orvosi Nobel-díjat ítéltek oda október 2-án, s rögtön másnap jött az újabb magyar szenzáció, amikor a Svéd Királyi Akadémia október 3-án kihirdette, hogy a fizika területén végzett kutatásaikért Krausz Ferenc, Pierre Agostini és Anna L’Huillier kapja az idei Nobel-díjat. Az immáron ország- és világszerte ünnepelt két magyar tudósban, Karikó Katalinban és Krausz Ferencben sok más mellett az is közös, hogy tudásukat Magyaroszágon alapozták meg, itt kezdtek kutatni, aztán a sors külföldre vetette őket, s egyikük Amerikában, a másikuk Németországban él.

Fel is merült a kérdés, hogy mi lett volna, ha annak idején - feltételesen mondva - a magyar munkahelyükön „nem rúgják ki őket”, hanem megkapva minden támogást, folytatnak simán mindent, amit elkezdtek. S a kérdés után jött az utalás is azoknak a büntudatára és lelkiismeret-furdalására, akik szerepet játszottak ebben. De a személyiség nagysága ilyenkor mutatkozik meg igazán: mindkét Nobel-díjasunk derűsen nyilatkozott a múltról, nem vádol senkit, senkitől sem vár bűntudatot és lelkiismeretfurdalást, sőt az idő távlatából történő szemlélés tárgyilagosságával magyarázatot ad arra, mi mire volt jó és mely döntések segítettek előbbre lépni. Nyilatkozataikból rájöhetünk arra, hogy emberek-okozta nehézségek, pénzügyi számítgatások miatti kenyértörések külföldön is vannak, s lesznek is. Ez az emberi életút része. Hála nekik, kissé többet tudunk immár a tudományos élet nehézségeiről, buktatóiról, sorsfordító állomásairól, de mindenek előtt kitartásról, célokkal kapcsolatos szilárd elképzelések fontosságáról. És külön annak a képességnek az erejéről, hogy a múlt sérelmeit magunk mögött hagyva a jövő felé nézzünk, s az legyen számunkra a fontos, ne pedig a múlt. Mert csak a jövő irányába gondolkozva lesznek új felfedezések, amelyek az emberiséget szolgálják.

Ugyanazt az emberiséget, amely a végtelenül primitív, az életről mit sem tudó, alantas ösztönökkel vezérelt őskorszaki kegyetlen arcát is megmutatja a 21. században is, ellenségesnek vélt ártatlan embereket öldökölve, nem kímélve kultúráltan szórakozó fiatalokat, álmukat alvó ártatlan gyerekeket sem. Az ukrajnai háború szörnyűségei után az izraeli-palesztin háború kíméletlenségeit, az újabb világháború és az atomháború fenyegető veszélyeit felismerve mindannyian feltesszük a kérdést, merre tart az emberiség? Milyen gyenge politikusaink, pénzembereket kiszolgáló vagy szélsőséges fanatikusok érdekeinek magukat alárendelő döntéshozóink vannak, akik tömegekkel manipulálva kegyetlen pusztításokhoz asszisztálnak? És kérdezzük: nekik nincs felelősségük, bűntudatuk, lelkiismeretfurdalásuk? Kellene, hogy legyen, hiszen nekünk, egyszerű halandóknak is van, amikor ritka pillanatokban jól érezzük magunkat, miközben átsuhan az agyunkon a gondolat, hogy ekkor is éppen meghal vagy szenved valaki... Úgy hozta az élet, hogy a napokban egy rövid, kellemes utazáson vehettem részt, és hazatérve a budapesti repülőtéren pici gyerekekkel utazó elcsigázott ortodox zsidó családokat láttam hatalmas kofferokkal, amiből rögtön kiviláglott, hogy ők nem kirándulni jöttek. S talán szerencsések is, hogy nem azokba az európai városokba érkeztek, ahol bevándorlók antiszemita tüntetéseket szerveznek... De, hogy a saját házunk táján söpörjek, az is folytonos szorongással jár, amikor a szerb-magyar határ szerb oldali tövében elterülő falvaink, városaink hétköznapjaira, az idegenek miatt félelemben és bizonytalanságban élő rokonainkra, ismerőseinkre gondolunk.

Nem megnyugtató a demokrácia alapszabálya, hogy mi a parlamenti választásokon felelősségünk teljes tudatában szavazunk és ez által bizalommal átruházzuk a közösségi életünk irányítását az arra érdemes személyekre, mert a későbbi tettekből és történésekből kiviláglik, hogy ők nem is igen voltak erre érdemesek. Amikor ezt felismerjük, bizonyosan van szavazói bűntudatunk is, de ha átbeszéljük azt, tudni fogjuk, mit várunk a jövőben s milyen célok teljesítése a fontos a számunkra. A kiválóságainktól is megtanulhattuk, hogy a legnehezebb percekben is mennyire fontos ezt megfogalmaznunk.