Azt mondja rég nem látott barátnőm a zombori gimiből, hogy nekem magamnak kell megéreznem, melyik fájdalomcsillapító használ a legjobban. Nyugdíjas orvos, ha ő mondja, elhiszem. Pedig azt gondoltam, az orvos jobban tudja nálam, mi megy mire, de most korrigálom a meggyőződésem. Egy hosszú folyamatot kínlódtam ugyanis végig, mígnem a klinikán rájöttek, hogy honnan is erednek az iszonyatos térdfájdalmaim és végre beadták a megfelelő gyulladáscsökkentő injekciókat. Már-már azt hittem, a fájdalom is a múlté, de újabb problémával kellett szembenéznem: csaknem két hónapig csak sántikáltam, és most újra tanulom a szabályos járást, amit újabb fájdalmak kísérnek, ezekre tanácsolják válaszként a csillapítókat.

Próbálgatom tehát, mi hat jobban, tűröm a (korábbihoz képest most már elviselhető) fájdalmat és mélységesen együttérzek azzal 74 éves újvidéki nyugdíjas férfival, akit – hírek szerint – a rendőrségen valaki úgy megütött az ágyékán, hogy a műtét elegendehetetlen volt.

Miközben olvasom a róla szóló híreket, mélységesen átérzem, mennyit fájdalmat élt és él át, és sajnálom is, mert ő sem gyógyul egyik napról a másikra. A baj az újvidéki vasútállomáson történt november elsejei szörnyű tragédiához kapcsolódik, ugyanis a férfi részt vett az újvidéki bírósági és ügyészségi épület előtt november 21-én szervezett tüntetésen, és állítólag bors-sprayt fújt a rendőrökre, amire válaszként a rendőrök előállították és kihallgatták. További hírek szerint, miközben kihallgatáson volt, két civil ruhás valaki állítólag belerúgott, illetve megütötte. Ő most már egy operáción is átesett és talán gyógyul, a nyomozás pedig folyik arról is, hogy a rendőrség alkalmazott-e erőszakot. Ha kiderül, hogy igen, akkor jön a felelősségrevonás, mint ahogy Ivica Dačić belügyminiszter is kilátásba helyezte.

Ha engem kérdeznek, én szerintem az ellenzék által szervezett olyan tüntetések is az erőszak kategóriájába tartoznak, amikor blokád alatt tartanak útvonalakat, hidakat, épületeket. Barátaim arról akarnak meggyőzni, hogy nincs igazam, mert az ilyen erős nyomásgyakorlás nélkül a hatalom nem venné ennyire komolyan az újvidéki tragédia miatti nyomozást és letartóztatást. Lehet, hogy nekik van igazuk, de én még mindig ott tartok, hogy az áldozatokra való gyertyás megemlékezések, az ő tragédiájukra történő csendes emlékeztetések az igazán mellbevágóak, lélekbe marnak, elgondolkoztatnak és lelkiismeretet ébresztenek legmagasabb szinteken is. Most viszont annak ellenére, hogy még mindig a tragédia nyomaszt bennünket, a gyász és a veszteség feldolgozása helyett a fókuszba a társadalomban jelen levő feszültség és erőszak került, amit tetőzött a szerb parlamentben történt incidens. November 25-én bejárta a világot a kép, ahogy öltönyös “úriemberek” lökdösik egymást a törvényhozás üléstermében Belgrádban. Ráadásul láthatók voltak az ellenzék és a hatalom kölcsönös minősítését jelző, a képviselők kezében tartott transzparensek is arról, hogy kinek véres a keze, ki a söpredék, ki a korrupt, és ki akar háborút.

Ezek után, bár nem ezekkel a friss történésekkel függ össze, már csodálkozni sem lehet, hogy a magyar elnökség törekvései ellenére a brüsszeli Politico szerint Hollandia, Svédország, Horvátország és a balti államok Szerbia uniós csatlakozási folyamatában nem támogatják a versenyképességi és növekedési feltételekkel kapcsolatos csatlakozási fejezetcsoport (újabban klaszter) megnyitását, mondván, hogy Belgrád nem tudott jelentős lépést tenni a sokat emlegetett jogállamiság területén.

A jogállamiság kérdésével valóban jól összecsengenek a fentebb leírt történések, de a háttérben inkább külpolitikai okok állnak, főleg Koszovó kérdése és a jó viszony Oroszországgal.

Az elutasítás aligha fáj bárkinek is Szerbiában. Az EU iránti lelkesedés már elült, az uniós politika már nem annyira vonzó, mint korábban. A brüsszeli nemre adható választ, azaz az EU-nál szélesebb nemzetközi együttműködés lehetőségét pedig hamar meg fogják találni, kevésbé kínlódva, mint én a megfelelő fájdalomcsillapítót.