Nincs bennem semmi irónia, csak szomorúság. Fél füllel hallom a tévében, hogy meghalt a kétéves kislány és a 37 éves édesanyja. Egy ilyen hír már önmagában mellbevágó, de itt a müncheni terrortámadás 37 sérültje közül kettőről van szó, akiket a kórházban nem tudtak megmenteni. Emlékszünk, hogyan történt: február 13-án Münchenben tüntetett a német közszolgálati dolgozók valamelyik szakszervezete, nagyobb bért szerettek volna, és bár a tiltakozó felvonulók körül a rendőrség őrködő szándékkal ott volt, nem tudta megakadályozni, hogy egy terrorista afgán férfi gyilkodási szándékkal egy kisautóval a tüntetők közé hajtson. Most a német kancellár szerint az ország a hozzátartozókkal együtt gyászol.

Történt ez nem sokkal azok után, hogy február 11-én az Európai Parlament vitát folytatott Szerbiáról, és Marta Kos bővítési biztos megüzente, hogy a szerb rendőrség különösen vigyázzon az utcákra vonuló diákok biztonságára, az állam vezetése pedig szavatolja a gyülekezési szabadság érvényesítését. Marta Kos szlovén diplomata, európai uniós tisztségviselő, s bár jogos, hogy bővítési biztosként a tagjelölt országokra fókuszáljon, mégis illetékes az uniós biztonság kérdésében is, így a Szerbia irányába tett nyilatkozata a Münchenben testet öltött megcsúfolt uniós közbiztonság kritikájaként csapódik vissza. A sors iróniája, mondhatnánk, de ami történt, nem a sors, hanem az állami struktúrák és a biztonságot szavatolni hivatott szakemberek felelőtlenségének vagy kompetencia-hiányának a számlájára írható, hasonlóképpen, mint az újvidéki tragédia is. Félelmetes helyzetek, veszteségekkel, gyászt kiváltó következményekkel.

Olyan ez az egész, mintha valahol a háttérben valakik egész Európában folyton bizonytalanságot szeretnének generálni, mert profitot látnak migrációban, háborúban, félelemben, lázadásban, nyersanyag-kiaknázásban, sztrájkokban, sok mindenben. Persze, ilyen körülmények között is a szűkebb pátria érdekel mindannyiunkat, és mostanában az a válasz hiányzik, hogy meddig tarthat egy olyan állapot, amelyben az irányító-vezető aktorokat nem is látjuk, de az életünk alakulása függ tőlük, mégha nem is olyan mértékben, mint a németeké a bevándorlóktól.

Szerbiában általános szimpátia övezi a zarándok-utakat felvállaló, mostanában a gyertyaszentelői nagy találkozások után éppen egyik városból a másikba menetelő, jobb társadalmat akaró diákokat és egyetemistákat, a fegyelmezettségüket, szervezettségüket. Mindazt, ami megtestesíti az elvárást, hogy az állami intézmények végezzék a dolgukat. A szimpátia-szemüveg is láttatja azonban egyetemista megmozdulásokba vegyülő sok ellentmodást is. Az újvidéki tragédia áldozatairól való mindennapos megemlékezés megható, az állami intézmények irányába történő civil követelések is igazoltak lehetnek, de ugyanott, ugyanazon helyeken a gyászhangulatot követő rézfúvós zene, az önfeledt kólózás, a szerb nemzeti szimbólumok fizikai vonatkozásban erőltetett nagyságban való megjelenítése, a dobolók katonás sorrendben való megjelenése mind-mind azt kérdezteti, hogy ez itt mégis milyen irányban halad. A választ sajnos maguktól az egyetemistáktól sem tudhattuk meg, akik Olja Bećković Utisak nedelje című múlt vasárnapi, egyébként igen népszerű műsorának a vendégei voltak (https://www.danas.rs/vesti/drustvo/studenti-utisak-nedelje). A hét legfontosabb eseményeinek számba vételére hivatott stúdióbeszélgetésben az egyetemisták azt mondták, hogy ők nem Szerbia megosztásán dolgoznak, nem színes forradalmat csinálnak, nem a hatalom ellen harcolnak, és az akciózásuk lényege nem a disztkontinuitás, csupán a változás folyamatának elkezdése. Elégedettek az Alkotmánnyal, a szerb törvényekkel, a baj a törvény szavának a tiszteletben tartásával van, ezért az ő aktivitásuk valójában az állami intézményekhez szóló üzenet.

Itt tartunk tehát, és hogy a pillanatnyi aktivitásoknak milyen folytatása lesz, a jelek szerint arra az egyetemisták sem tudják a konkrét választ. De ameddig tartanak, Marta Kos üzenete nélkül is aktuális a megmozdulásokban részt vevők biztonsága, hogy ne érjen inzultus egy résztvevőt sem, ami pedig megtörtént, szolgáljon intő figyelmeztetésként, hogy ne forduljon elő többé. Az utcai történések egész Európát átszövő sorában bizony felértékelődött a rendőrség szerepe, a rendőrök igazi hivatástudata és őrző-védő feladata.