Kisebb méretekre lebontva minden faluban megtörténhet valami hasonló, mint ami augusztus 6-án megtörtént a budai várnegyedben, és ami miatt most fél Budapest zsong, miközben szomorúan tudomásul veszi egy ember tragédiáját. Falu vagy nagyváros: amikor a lakók úgy érzik, veszteség érte őket, hasonlóan reagálnak.

Történt, hogy a Budavári Önkormányzat – a mi falvainkban talán valamiféle végrehajtói iroda tehetne ilyet – augusztus 6-án „birtokba vette”, vagyis bezáratta a messze földön híres Ruszwurm cukrászda által eddig használt ingatlant. A hatalom megtette, amit megtehet. Hosszú, másfél évtizede tartó vita előzte meg mindezt hol a hatalmi, hol az ellenzéki önkormányzat és a patinás épület használója között, és végül a hatalom most mégis lecsapott. Szamos Miklós, a Ruszwurm cukrászda – ahogy ő maga emlegette -, „Ruszwurm-krémes-ország” tulajdonosa, a magyar cukrászat ikonikus alakja pedig még aznap szívinfarktusban meghalt. 79 éves volt, élhetett volna még, de belehalt.

Az elhunyt méltatása így értelemszerűen kapcsolódott a budavári önkormányzat lépéséhez, amellyel leállította az ország egyik legrégebbi, 1827 óta működő cukrászdáját, ahova a világból a Mátyás-templomhoz és a Halászbástyához érkező turisták – lévén két lépésnyire a templom előtti tértől -, hosszú várakozások árán is igyekeztek bejutni, nehogy lemaradjanak egy különleges élményről. Számomra is fontos volt, különösen vendégekkel betérni olykor a majdnem kétszáz évvel ezelőtti hangulatot idéző két pici terem valamelyikébe, közben elámulni a kiállított torták elképesztő sokaságán. A Ruszwurmot a magyar cukrászvilág iránti tiszteletből élesztette újra Szamos Miklós, édesapja segítségével, azzal Szavics, alias Szamos Mátyással, aki a magyarországi cukrászvilág egyik zseniális egyénisége volt, a Szamos-féle marcipán tortadíszekkel alapozva meg birodalmát. Nos, amikor véget ért a szocializmus, s már az egyén is építkezni kezdhetett az üzleti világban, ez a Szamos Miklós szenvedélyes kitartással megszerezte az államosított cukrászdát, s mindvégig tisztelgett a Ruszwurm név előtt, örök emléket állítva Ruszwurm Vilmos hajdani cukrászmesternek, aki az 1800-as évek második felében tette híressé nevét és termékeit.

S most vége egy korszaknak. A budavári önkormányzat majd biztosan talál valamilyen megoldást az immár országos nevezetességnek számító vállalkozás folytatására, de az is lehet, hogy hagyja feledésbe merülni. A tulajdonosnak, Szamos Miklósnak pedig beteljesedett a sorsa. Az Apám királysága című önéletrajzi könyvét lapozva - amelyben leírja a család és a Szamos-marcipán felemelkedésének a történetét –, nem hiszek a szememnek, amikor a 190. oldalon az édesapjáról írt részben a következőt olvasom: „Egyszer, ifjúkoromban nagyon hangsúlyosan, nagyon-nagyon hangsúlyosan megjósolta, hogy cukrászatból fogok élni és ott fogok meghalni”… A sors beteljesedett, de tanulságos kérdőjelekkel.

A megfigyelés, hogy egy életmű leomlásával összeomlik maga az ember is, ennek a híres cukrászdának a sorsán is nyomon követhető. A történet az élet-írta tragédiaként szól hozzánk tanulságul, hogy az egyes ember nagy harcainak – különösen a hatalommal – nagy ára lehet. És szól a hatalom általános természetéről is, hiszen adott esetben Budavárban különböző előjelű önkormányzatok akarták beszedni a magukét, mígnem az ügy végül végrehajtásba és egyéni tragédiába nem torkollott. Részvét a családnak, tisztelet a távozónak. Vigasz pedig nincs a veszteség-érzetre. Talán annyi, hogy Szamos Miklós gondolt az utókorra, és könyvébe belefoglalta a legfontosabb süteményrecepteket, közöttük a híres Ruszwurm krémes receptjét is. Majd eldől, hogy sikerül-e jól felhasználni azokat, mert ő odafentről mégis elküldte a cukrászmesterség jó szellemét, hogy jókedvében segítsen…