Kibeszélem, mert olyan régen volt. A 2010-es évek elején egy véletlen újvidéki találkozás után beültem egy ismerősöm kocsijába, hogy hazavigyen, ám azt mondta, ha van időm, előtte tenne egy kört a Tarcal-hegyen, hogy átadjon egy szerszámot az ott dolgozó kollégájának. Időm volt, s az autóval Kamancot elhagyva, úttalan utakon járva nem sokra rá egy épülő, kacsalábon forgó, kastélyszerű épület előtt álltunk meg, nevezett kolléga ugyanis épp akkor szerelt ott valamit. Én pedig álltam ámulva a még csupasz épület udvarában, és nem hittem, hogy ilyen is van. A lábaim alatt ott csillogott a Duna, s ott terült el egész Újvidék. A látvány szép volt, a hír, hogy ott valószínűleg a NIS egyik orosz munkatársa építkezik, viszont döbbenet, hiszen kirajzolódott a kép a hatalmas jövedelmekről és lehetőségekről, ami nekünk, átlagos földi halandóknak sohasem adatik meg. S bár azóta sem jártam arra felé, a pillanat bevésődött, s óhatatlanul eszembe jut most, amikor nap mint nap csak a NIS-ről és az orosz tulajdonról halljuk a híreket.

Annak idején, 2008-ban végtelen csalódás volt számomra, amikor az akkori szerb kormány szerződést kötött a NIS eladásáról, és azt átadta a Gazpromnyefty orosz állami vállalatnak mindössze 400 millió euróért. Történt ez azok után, hogy a 2000-es nagy ellenzéki tüntetések nyomására Milošević lemondott, a demokraták vezette ellenzék pedig hatalomra került. Az ideiglenes, átmeneti kormány élén Milomir Minić állt, majd 2001 januárjától Zoran Đinđić egészen a 2003 márciusában bekövetkezett tragikus haláláig. Követte őt Zoran Živković kormánya 2004 márciusáig, majd Vojislav Koštunica kabinetje 2008-ig. Ezután Mirko Cvetković alakított kormányt, és ki is töltötte 2012-ig tartó mandátumát, majd jött a visszarendeződési fordulat, és az új kormányt Ivica Dačić (2012–2014) alakította meg. Mindeközben az állam élén a Demokrata Párt vezetője, Boris Tadić állt 2004-től két mandátumban egészen 2012-ig, ám ekkor (feltehetően, mert a szavazók megbüntették) elveszítette a választási párbajt Tomislav Nikolić volt radikális politikustól.

Unalmas volt ez a felsorolás, de késztetést éreztem rá, amikor visszaolvastam egy, a NIS eladásáról szóló, Boris Tadićtyal 2022-ben készült interjút. Az interjúban – ami akkor készült, amikor még nem voltak aktuálisak az amerikai oroszellenes szankciók, és a NIS-nek az orosz tulajdon miatti keserveit sem jósolta meg senki – a volt államfő azt mondta, hogy 2008-ban Szerbiának muszáj volt eladni a vállalatot, mert csak az eladás látszott a legjobb megoldásnak, és mivel senki más sem akarta, hát eladták az oroszoknak.

„Nem volt hiba, abban a pillanatban a legjobb és az egyedüli lehetséges megoldás volt” – mondta a volt szerb államfő, azt is ecsetelve, hogy a NIS szétesőben volt, az állam számára nagy költséget, a polgárok számára pedig környezeti veszélyt jelentett. Ami pedig az árat illeti, abban Koštunica (kormányfő) és a kormány képviselői állapodtak meg az orosz partnerekkel – állította.

Hát ennyit a politikusi felelősségről. A demokraták gyakorlatilag 2001-től gyakorolták a hatalmat, és 2008-ban tehetetlenségükben eladták ezt a nagy állami (régi megfogalmazással: társadalmi) vállalatot, amelyet 7–8 éves hatalmuk alatt hagytak szétesni, miközben az oroszok – a vállalat átvétele után – a rendelkezésükre álló természeti kincsek (nemcsak az építmények) birtokában megcsinálták a virágzó NIS-t (nem kímélve a nekik akkor „eladott” munkásokat sem). Tadić az újabb interjúkban a döntés miatti felelősséget másokra hárítja, ám arra nincs válasza, hogy az akkori hatalom majdnem nyolc év alatt mit csinált, és hogyan jutott idáig?!

A politikára is érvényes, ami a magánéletre: ne azzal foglalkozz, hogy „mi lett volna, ha…”, hanem azzal, hogy mit tehetsz most, mert a múltadon nem tudsz változtatni, de a jeleneden igen. Hát most itt a lecke a mai politikusoknak. Eközben jómagam sem foglalkozom már régóta azzal, hogy csodálatos kilátással rendelkező házban éljek. De a tehetetlenség érzése mégis elfog, amikor a múltbéli rossz politikusi döntések következményei lecsapnak a jelenre.