Valóságos felüdülés, amikor valaki nem a biztonságunkat is fenyegető világpolitikai helyzetről, nem Trumpról, Putyinról és Zelenszkijről, a venezuelai olajról, a NIS eladásáról és a benzinhiányról, a megélhetési gondokról vagy az idősek utcai mozgását különösen veszélyeztető időjárási körülményekről beszél…

Ezt állapítom meg, amikor a banki ügyintéző hölgy meggyőző mosollyal fordul felém: akár százéves koráig is élvezheti a nyugdíját, csak vigyázzon magára.

A biztató mondat puszta formalitásnak is tűnhet, de nem az. Miközben rutinszerűen állítja ki a kért felhatalmazást, végtelen lelkesedéssel beszél az életmódváltásról, ami az ő életét is szebbé tette, és szívből ajánlja mindenkinek. Egy év alatt 40 kilót fogytam, és nem is volt nehéz, mert időablakok szerint étkezem, és kibírom, mert ha este megkívánok egy szelet tortát, meg tudom nyugtatni magam azzal, hogy majd másnap megeszem – állítja, én pedig el sem akarom hinni a gyors fogyás tényét. Szemmel látható, hogy 38-as a mérete, de hogy egy évvel ezelőtt száz kiló felett lett volna, abban már kételkedem.

Amiről beszél, már közismert étkezési ritmus, csak éppen nem illik bele az általános életvitelbe. Az emberek egész nap dolgoznak, aztán este a testi relaxáció és a lelki megnyugvás része a késői, ízletes vacsora és a pohár alkoholos ital. Holott épp ez a baj. Lefekvés előtt nem szabadna ennünk legalább négy órával, és a reggelt sem kiadós étkezéssel és cukorbevitellel kellene kezdeni; ajánlatos inkább böjtölni, és csak vizet vagy cukor nélküli kávét, teát inni 10–11 óráig, attól függően, hogy ki hogyan állítja be a saját étkezési intervallumát, vagyis az „étkezési ablakját”.

A módszert Josinori Oszumi (Yoshinori Ohsumi) japán kutató-orvoshoz kötik, pedig magát az időablakos étkezési módot nem ő szorgalmazta, hiszen az nem is javasolt mindenkinek. Ő „csak” Nobel-díjat kapott 2016-ban a sejtek újrahasznosító mechanizmusáról, az autofágiáról (önemésztésről) közzétett felfedezéseiért. A banki ügyintéző szinte szó szerint idézi az interneten is fellelhető definíciókat, miszerint a sejtek működését magyarázó orvosi felfedezés – amely sejtjeink lebomlásának és felépülésének dinamikáját magyarázza – utat mutat arra vonatkozóan is, hogy milyen legyen az étkezési ritmusunk. Ha napközben csak nyolcórás intervallumban eszünk, és 16 órát hagyjuk a sejtjeinket, hogy önmagukkal foglalkozzanak és megújuljanak, akkor nem rakódnak le a zsírok, mert a testünk hasznosítja őket is, a sejtjeink pedig tovább élnek.

Miközben aláírom a papírokat, a fülembe cseng a kiselőadás végső következtetése is: aki így étkezik, jobban érzi magát.

Az igazsághoz tartozik, hogy ezt az utóbbi mondatot közeli baráti körömben is hallottam már, de egyik sem hatott rám ilyen meggyőző erővel, mint az ügyintéző lelkesedése. Baráti körömhöz tartozó fiatal ismerősöm a fiatalos alakját védi így évek óta, közeli barátnőm pedig már több mint egy évvel ezelőtt döntött úgy, hogy csak szűk időintervallumban étkezik, és kizárja az időnkénti délutáni közös kávézás mellé felszolgált sört vagy pálinkát is. Az ok a súlyos gerincfájdalom és a szilárd döntése, hogy nem műtteti meg magát. Azóta megfelelő tornákkal erősíti az izmait, alakja pedig kezd közeledni a gimis évekből előttem kirajzolódó formákhoz…

Hogy mindezen példák ellenére mégis a banki ügyintéző lelkesedése hatott rám a legjobban, annak az a magyarázata, hogy vannak pillanatok és hangulatok, amikor nyitottabbak vagyunk az új befogadására. És hogy mindezt így elmeséltem, az a külső hatásokkal is magyarázható: a sok hangulatrontó, általános bizonytalanságot előrevetítő hír és a baráti körben elhangzó pesszimista jóslat között az új esztendőben végre egy elégedettséget sugárzó ember, aki egy Nobel-díjjal kitüntetett felfedezést a mindennapi életében alkalmaz.