Ismerőseim közül sokan hisznek az intő jelekben. Csak figyelni kell, és jelenségekből, történésekből, hirtelen feltörő érzelmeinkből ki lehet olvasni a következtetéseket életünk folyamataira, de legfőképp életünk egy-egy állomásának fontos döntéseire vonatkozóan – állítják.

Ezekben a napokban többen is kifejtették, hogy jelként, a keresztély világ mai helyzetére vonatkozó figyelmeztetésként kell felfogni azt, ami józan ésszel nehezen felfogható. Nevezetesen, hogy a mai, sok mindenre kiterjedő építkezési szabályok és szigorú tűzvédelmi előírások, továbbá a tűzoltásra kifejlesztett technikai csodák ellenére tűzvész áldozata lett a párizsi Notre-Dame, és ez által az egész katolikus világ.

Az égő székesegyházról készült nem egy fotóról mondták sokan, hogy a megragadott pillanat valójában a mai európai kereszténységről készült metaforikus felvétel.

Az első sokk után szinte azonnal jelentkezett az igény, hogy a világörökség részét képező Notre-Dame-ot újjá kell építeni, s nem csak a franciák áldozatvállalásával, hanem az egész világ szolidaritásával. Egyik napról a másikra jelentkeztek a városok, a maguk több tízezer eurós felajánlásaival. Magyarországi hírek szerint több városban is 10 ezer eurós adományról tettek ígéretet. Nem nehéz kiszámolni, hogy ha ilyen esetben mindannyian adnánk 1 eurót, vagyis 120 dinárt, a nagyobb településeken gond nélkül összejönne a 10 ezer euró, ami nem csak a sok kicsi sokra megy igazságáról, hanem a szolidaritás határtalanságáról, jót tenni akaró emberek lelkes összefogásáról is mesélhetne.

Mindez azonban egy nagy kérdőjellé vált, amikor alig valamivel a tűzvész után megjelentek a hírek a gazdag világ elképzelhetetlenül nagy összegű adományairól, amelyek tükröt tartottak elénk a mi kis peremvidéki anyagi súlytalanságunkról a magunk 120 dináros adományával együtt. Dúsgazdag családok, multicégek tulajdonosai azonnal 100-200 millió eurós adománnyal jelentek meg a székesegyház újjáépítését követelők sorában, és szinte egyik napról a másikra ilyen nagy összegű felajánlások alapján összejött 880 millió euró. A magyar sajtó ennek kapcsán a L’Oreal örököseiről, a Bettencourt-Meyer családról, továbbá bizonyos Arnault és Pinault családokról tudósít, a szerb sajtóban a Chanel és a Dior cégekről is olvastam.

És egyszerre bizarrá vált ez a kép összefogásról és szolidaritásról.

Bizarrá vált csakúgy, mint ahogy bizarr képet mutatott az április 13-ai belgrádi ellenzéki tüntetés is, ahol a hatalomváltás céljával az összefogásra és szolidaritásra való utalással - mert hogy egyek vagyunk a sok közül - szervezett megmozduláson Sergej Trifunović színész-politikus (és ezek után véglegesen kétes figura) a magyarokat betelepülőknek nevezte. Még ha elhinnénk is, hogy ez egy elszólás volt csupán, amit mondott, beszédes jel volt a más nemzet tagjai iránti, meggyőződésből fakadó elutasításról. Ez pedig nagyon markáns jel és súlyosabb annál, mint a szerb közéletben szerzett politikai haszon értéke, hogy a gyengébbek kedvéért a szerb közvélemény felé Pásztor István, a VMSZ elnöke a magyarok 1100 éves ittlétéről üzenhetett.

A színész-politikus mondatai nyomán kialakult, a magát ellenzékként feltüntető zavaros szerb politikumról alkotott mostani kiábrándító kép intő jellé vált a való világ állásáról. Ez az elszólásos momentum megmutatta, hogy a sokszínű ellenzéki összefogás mögött kétes értékű politikák is meghúzódnak, és ennek a formátumnak a tekintetében előre lehet borítékolni a kiábrándulást, legalábbis részemről. Mint ahogy a dúsgazdagok hirtelen előkerült euró-milliós adományai is a pénz hatalmáról, pénzemberek korlátlan lehetőségeiről festenek képet és inkább kiábrándulást hoznak, mint jelet egy jobb világról.