Azt mondja Tari István író, költő, újságíró, hogy annak idején, a délszláv háborúba történő, a magyarokat nem kímélő mozgósítások idejében a délvidéki magyar férfiaknak könnyebb volt elbújdosniuk, mint most a kárpátaljai magyaroknak. Akkor, az 1990-es évek elején még nem volt internet, nem volt számítógépes nyilvántartás, most viszont mindenki nyomon követhető, és könnyebben megtalálják a katonai behívóparancs elől menekülőket. Szörnyű volt a délszláv háború, és az emberiség nem tanult, 2022-ben ugyanaz utolérte, és még mindig veszélyben tartja a kárpátaljai magyarokat is…

Ő maga is megtapasztalta a kibúvás mesterségét, amikor elhatározta, hogy nem hagyja el a szülőföldjét, hű lesz Óbecséhez, Zentához, a maradás mellett döntő közösséghez.

Ebben segítette az újságírói mívoltja, aminek hála most olyan szövegeket is elolvashatunk tőle ismét, amelyek annak idején a menni vagy maradni kérdését boncolgatják.

A legújabb könyvét tartom a kezemben, amely A téboly sorozatvetőinél címmel jelent meg nemrégiben az IdőJel Kiadó gondozásában Budapesten, ahol az első bemutatóját is megtartották december 2-án az S4 Háló Közösségi és Kulturális Központban. A könyv alcíme már inkább közelebb hozza a témát: Magyarok a szlávok háborúiban. Hiába, a mi nemzedékünk, amelyhez Tari István is tartozik, egész életében hordozza Jugoszlávia szétesésének, a szlávok egymásközti ellenségeskedéseinek, a Trianon után a Délvidéken élő magyarok újabb megpróbáltatásainak a lelkekbe bevésődött terhét.

A szlávok a maguk háborúiban magukkal sodorták a magyarokat.

„1991 ősze és tele a bujdosás terhével, a bujdosás szabadságával történő találkozás ideje. A titokban, égig érő félelemmel tömegesen távozók ideje. A délvidéki magyarság legéletképesebb része kiszorításának az ideje” – olvasom Tari könyvében, és rájövök, hogy ő is ugyanazt a koncepciót követi, amit én is még a 2006-ban megjelent könyvemben. Óhatatlanul leveszem hát a könyvespolcról a magamét. A Családi Kör adta ki Újvidéken 2006-ban Ez még nem történelem címmel, amelyben összefoglaltam azt a tizenhárom évet, ami 1987-től 2000-ig telt el a Milošević nevéhez fűződő országban, ahol az évek során egyre kevesebben lettünk. Arról az időszakról 1991 novemberében én a következőket jegyeztem fel: „Hogy mennyivel lettünk kevesebben és ez által mennyivel lettünk szegényebbek az utóbbi hónapokban, azt a határon túlra menekültekről szóló szürke statisztika nem tudja megmondani. S nem szólnak róla a merev katonai közlemények és újsághírek sem, amelyek fagyossá teszik a közlést az ajkunkon: még egy magyart hoztak haza koporsóban.” És alighogy vége lett a délszláv háborúnak, Kis-Jugoszláviának a NATO általi bombázása – a lövedékek pusztításának az árnyékában – újabb bizonyítékul szolgált, hogy aki kisebbségként a többség akaratától (politikájától függ), időről időre felteszi a kérdést, miért is nem költözött el valahova, ahol a biztonságot véli megtalálni. Tari is foglalkozik könyvében a bombázások ideje alatt is felmerülő kételyekkel, s én is. S milyen érdekes a két könyv párhuzama: 2006 után még most is, a 2025-ben kiadott szövegben is drámaian élnek az élet-halál kérdését megtestesítő jelenetek, az egzisztenciális bizonytalanság érzete, a határ átlépésének izgalmai, a túlélés mesteri varirációi, az időkénti lelki összeomlás feszültségei.

S mennyi párhuzam van régmúlt, múlt s jelen között! Az 1998 november végi közhangulatról írja Tari: „Ez a Balkán lényege: a bizonytalanság, annál szolgalelkűbbek az alattvalók. Időnként fülsiketítő robajjal vadászgép repül át fölöttünk. Az agyongyötört lakosság pénze száll el vele. Lelki nyugalma már rég elszállt.” Én ugyancsak 1998 végén azt jegyeztem fel, hogy a Családi Kör szerkesztőségében az olvasóknak a karácsonyi számban ajándékként egy angyalkás színes lapot szántunk, amelynek története az én családomhoz kapcsolódik. 1944 őszén Pélmonostor bombázásakor édesanyám újszülött bátyámmal a baranyai pincékbe menekült, s mire visszatértek, a lakásunkat teljesen kifosztották. Később a lefoglalt német ingóságokat őrző raktárban édesanyám megtalálta a családi képeket, közöttük az őrzőangyalkás szentképet is, amit magával hozhatott annak köszönhetően, hogy a pélmonostori szerb őr a családi képeken felismerte az édesapámat és ezért engedékeny volt az anyámhoz. Így menekült meg a szentkép, egy nagyon szép kőnyomásos lenyomat, aminek másolata lett a Családi Kör olvasóinak szánt 1998-as karácsonyi ajándék. S mint kiderült, az őrzőangyalka jelképes védelmére ismét szükség volt az 1999-es bombázás alatt, akárcsak 1944-ben, mert a mi vidékünkön, lám, így ismétlődtek a bombázások, az életveszélyes fenyegetettségek.

Tari István könyvbemutatóját megelőzően ugyanott, ugyancsak december 2-án még egy könyvvel ismerkedhettünk, mely Az egyházi élet új kultúrája címmel jelent meg, benne a mi közösségünk szülöttjének, Német László bíborosnak, belgrádi metropolita érseknek az előszavával és az ő üzenetével, hogy legyen bennünk tanulási készség, és feszült, zilált világunkban így tegyünk tanúságot arról, hogy másként is lehet élni…

Hát mi legyen?

A gyerekeink legyenek okosabbak nálunk és tudjanak megfelelően dönteni a megfelelő időben!