Nem tudunk elszakadni az orosz-ukrán háború témájától még egyszerű kávézgaztásaink közben sem. Értékelünk, kommentálunk, felidézzük a mi háborús érzéseinket, beleéljük magunkat a mások helyzetébe.

Falun élve mindenki mindent tud a másikról. Igy könnyen elképzelhető, hogy gyorsan híre megy annak a helyzetnek, amikor az egyik szomszédasszony évek hosszú sora alatt ellátja tojással hű vevőjét, ám a vevő egyszercsak elkezdi hiresztelni, hogy egy hónap múlva már más termelőtől vásárol. Ez fülébe jut a szomszédasszonynak is, és amikor jön egy új vevő, kapva kap az alkalmom, és az összes tojást eladja egy új vásárlónak, s nem teszi félre a réginek a szokásos mennyiséget, ha már egy hónap múlva egyébként sem lesz a kucsaftjai között.

Lehet, hogy banálisnak tűnik a hasonlat, mégis egy ilyen elképzelt helyzetről beszélgetünk a baráti körben minden alkalommal, amikor az Európai Bizottság által tervezett orosz olajembargóról hallunk új híreket. A sokféle kombináció ismert: mivel határozottan ellenzi az orosz kőolaj vásárlásának gyors kivezetését, Magyarország legyen kivétel az embargó alól, vagy hosszabbítsák meg a határidőt, amikor kötelező lenne a számára csakúgy, mint például Szlovákia vagy Csehország számára. Vagy hogy tegyenek kivételt a csővezetékes és a tengeri szállítás között, csak legyen már valami!...

Nyilvánosak és hangzatosak ezek a hírek és én naponta várom, mikor jelenti be Moszkva, hogy leállítja a szállításokat Európába, és az olajat eladja Kínának, nem várva, hogy az EU “leszakadjon”. Mert hogy van vevője máshol, az biztos, függetlenül azon Zelenszkij-féle állításoktól, hogy aki orosz üzemanyagot használ az az ukrajnai háborút pénzeli (pedig lehet, hogy élelmiszert termelne éppen az ukránok számára is).

Túl bonyolult, mégis egyszerű. Moszkva kivár. Ukrajnában hosszú háborúra rendezkedett be, amire számos jel utal, közöttük az is, hogy Putyin elnök épp mostanában hozott határozatot saját polgárainak minimális járandóságairól, amivel egyfajta minimális életszínvonalat akar fenntartani. Kivárt a 2014-es háború óta is, vagyis nyolc évig szemlélte, hogyan alakulnak a dolgok az országban, ahol az orosz-barát területek is vannak (Donyeck, Luhanszk). Ott ugyanis jelentős számú az orosz népesség, akiket viszont Ukrajna még a kisebbségi jogokkal sem tisztelt meg (pedig megkapta a területeket), sőt egyre több megszorító törvényt hozott, közben NATO-tag akart lenni. Minderre elsősorban azért figyeltünk fel, mert a kisebbségellenes lépések a kárpátaljai magyarokat is érintették, s akikről halállisták is készültek (mint feltehetően az oroszokról is). A képlet ismert volt: a területek kellenek, az emberek nem.

Valaki a minap feltette a kérdést, hogy hogyan éltünk, mit ettünk, amikor nem volt pénzünk, ami az ukrán háború árnyékában ismét bekövetkezhet az életünkben? A háború nyomán kialakult piaci változások okozta bizonytalanság és az e miatti félelem-érzet lassan-lassan úrrá lesz mindannyiunkon, mert hiszen látjuk: fontosabbak a területek, mint az emberek. Szerbia Vučić államfő ígérete szerint nem hirdet vészhelyzetet az ukrajnai háború miatt, mint ahogy Magyarország megtette, de azért az egykori Jugoszlávia területén folyt háborúk idejéből és Kis-Jugoszlávia bombázása alatt szerzett tapasztalatokból kiindulva mindannyian tudjuk, mire kell felkészülnünk, ha az infláció netán teljesen lenullázza a munkánk értékét, vagy ha felborul a piac, ami miatt akadozik az ellátás. Legutóbb a cukorhiány borította fel a mindennapjainkat, de magunk között szólva nem rettentünk meg túlságosan. A fontos tartalékaink só, cukor, liszt, étolaj formájában mind megvannak valahol. És éltet a megnyugtató érzés is, amikor a bevetett parcellákat látjuk, miközben a kérdésre, hogy mit ettünk, amikor nem volt pénzünk, a saját találó válaszunkat is megadjuk, miszerint főleg azt, ami a kertünkben megtermett, s amit reményekkel telve vetettünk-ültettünk, kapáltunk, szedtünk... Herceg János írta vidékünk emberének gondolatvilágáról a Leányvári levelek című esszésorozatában valamikor 1955-ben, tíz évvel a második világháború után: „Az élet nagy dolgai elnyomják a kicsiket, s az ember remél, mert mit is tehetne egyebet. Hogy az eső után majdcsak kisüt a napfény újra, és azok a nagy, rejtélyes erők, amelyek úgy feszülnek a világ fölé, mint régen az istenek szándéka az emberek hitében, talán egyszer csakugyan megszelídülnek, kormányozhatóvá válnak, és az ember ott folytathatja az életet, ahol az esőtől, félelemtől vagy egyéb gondjaitól késztetve egy pillanatra abbahagyta” (Összegyűjtött esszék, tanulmányok, 591. oldal, Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Beograd, 1999).

Sok háborút megélt vidékünk emberének örök érvényű gondolatai ezek, hiszen ma is hasonlóan érzünk, gondolkodunk, immáron új háború árnyékában.