Sokáig nézegettem a világhálón a belgrádi képet Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének érkezéséről október 31-én. A Nikola Tesla repülőtéren a szerb államfő várta egy gyönyörű csokorral, amiről rögtön látszott, hogy a diplomáciai protokoll jó munkát végzett. Irányításuk alatt a hozzáértő kezek gondos pontossággal szedték csokorba a virágokat, s a látvány felébresztette a vágyat, hogy ugyanolyan rózsaszín legyen a mi életünk is, mint amilyenek ezek a virágok ebben a csokorban.

Európa egyik vezető politikusa tehát repülőn érkezett Belgrádba. Úgy, ahogy illik, különgépen, hiszen balkáni körúton volt, előtte Szkopjében és Podgoricában járt, utána pedig Szarajevóba igyekezett, s teljesen más állt utazása fókuszában, mint a kérdés: milyen lenne ha nem repülőn, hanem mondjuk személyautón szelné át Európát, és ez esetben közelebbről látná, milyen életet élnek a hétköznapi emberek, és miként akadályozzák őket a szigorú határellenőrzések például a szerb-magyar határon. (Hiszen az ellenőrzés alkalmazását a migránsok esetében egyáltalán nem szorgalmazza - elég látni az olaszországi képeket, miként az érkező afrikaiaknál nem útlevelet ellenőriznek, hanem takaróval látják el őket).

Ursula asszony utazásának fő témája tehát más volt. Balkáni dolgok rendezése az EU 6 milliárd eurós támogatásával oly módon, hogy Észak-Macedónia, Albánia, Koszovó, Szerbia, Montenegró és Bosznia-Hercegovina „az európai bővítés része lehessen”. De mégis: e rendezés kapcsán, mint ahogy az írások szerint idősb. Marcus Porcius Cato mondta néhány századdal időszámításunk előtt szinte minden római szónoklatában, hogy „Delenda est Carthago” (Karthágónak vesznie kell), az európai bővítés kapcsán úgy jön a képbe korunk és vidékünk mantrája, hogy a schengeni megállapodást is szélesíteni kell „és vesznie kell a több órás várakozásoknak a szerb-magyar határon”. Igaz, amikor október 31-én megérkezett Szerbiába, az EB elnöke a repülőtérről nem láthatta, hogy mi van a szerb-magyar határon mindkét irányban, különösen, hogy mindenszentek és halottak napja közeledett, s hogy ugyanez a „mi van” volt az ünnepeket követő hétvégén is, elsősorban Magyarország irányba: hosszú, végeláthatatlan kocsisorok és több órás értelmetlen várakozás.

Persze, aki külön gépen utazik, az gyorsabban mozog és az elnök asszony november 4-én már Kijevben volt, miközben azok, akik akkortájt érkeztek Szerbiába, amikor ő, most visszafelé araszoltak. De e röpködésnek meglett az eredménye: a balkáni országok megkapják a 6 milliárdot, s megvan az Európai Bizottság javaslata is, hogy az EU Tanácsa kezdje meg a csatlakozási tárgyalásokat Ukrajnával és Moldovával (a csatlakozási tárgyalások Szerbiával már régen, 2014-ben elkezdődtek, tagság még sincs), Grúzia pedig kapja meg a tagjelöltséget. S itt szívesen idézem az elnök asszony november 8-ai kijelentését ezzel kapcsolatban: "az EU-tagság hatékony eszköz (...) az alapvető jogok tiszteletben tartásának előmozdítására" (ami alatt a mozgásszabadság is értendő). Eközben, mintha a világháló olvasná a gondolatokat, a pásztázott szövegbe beugró reklámok között megjelenik egy táblázat az EU előnyeiről, közötte persze arról, hogy mekkora nagy szabadság az EU-n belüli utazás, amit az is bizonyít, hogy egy 2020-as adat szerint az EU-n belül naponta 2 millió ember ingázott munkára oda-vissza a szomszédos országok között. Mindezt lefordítva, az EU-tagsággal párhuzamosan a schengeni tagság is alapvető érdeke azoknak a millióknak, akik időről-időre megtapasztalják a szerb-magyar határátkelők időnkénti eldugulásának keserveit.

Most is, miközben vasárnap Királyhalma - ha úgy tetszik: Bácsszőllős - határában három órát araszoltunk Ásotthalom irányába, volt időnk gondolkodni ezen. A hosszú kocsisorban várakozók nem bírták idegekkel, az eső ellenére is hosszú sétákat tettek és figyelték a haladás esélyeit. Valaki szerbül tett egy csúnya megjegyzést a magyarok csendes sztrájkára, ami rosszul esett, de elindított egy gondolatláncot a toporgáló várakozók körében. Biztosan kicsi a fizetés és sok a munka, ezért van mindez - mondta valaki, s konklúzióként jött az ötlet: maga az EU adjon magas fizetést az itt dolgozóknak és serkentse őket jobb munkára, ha már az utazás EU-s előny. S ki is kerekedett a beszélgetésből egy jövőbeni történet, hogy milyen hála, milyen „csaszti” illeti azt a politikust, aki elrendezi a kérdést és a három, sőt olykor öt-hat órás várakozás a magyar határon valóban a múlté lesz. Bár nem kedvelem Ursulát, de nem bánom, ha újra kap egy szép csokrot, amennyiben ez az ő érdeme lesz.