Pénteken összeomlott a világ. Aki a nagy hőség ellenére a kertjében foglalatoskodott vagy virágait ápolgatta a teraszon, az nem észlelte. Pedig a világ tényleg összeomlott július 19-én. Pontosabban a világ egy része, mégpedig olyan informatikai hiba miatt, ami emberi sorsok alakulásához kötődik: nem közlekedtek a repülőgépek, a bevásárlóközpontokban nem lehetett ügyeket intézni, az emberek nem tudtak hozzájutni a pénzükhöz a bankokban, na és még a tévés újságírók is bajba kerültek, amikor nem működtek a súgógépek.

A bajokat a Microsoft szolgáltatóhoz kötődő informatikai kiesés okozta, nem volt semmi rendszerszintű külső támadás. Egyszerűen: hiba, ami bármikor megtörténhet. A képernyők kék hátterűvé váltak, itt volt az informatikai „kék halál” , a Blue Screen of Death, komoly problémákat okozva Amerikában, Ausztráliában és Európában (Kínában nem annyira, mert ott kevébé elterjedt a Microsoft felhőszolgáltatása). A történtek ettől kezdően átrendezik az emberek gondolkodását, hiszen történt valami világméretű a „felhőben”, amire nem volt ráhatásunk, semmit sem tehettünk ellene, s a jövőben legfeljebb belekalkulálhatjuk a baj lehetőségét az utazásainkba, banki tranzakcióinkba és izgulhatunk, hogy mi lesz, miután rákattintunk a repülőjegy megvásárlására vagy egy nagyobb összeg átutalására (miközben elég baj az internetes csalókkal való küzdelem is.).

A minap épp pszichoterápiával foglalkozó kolléganővel beszélgettünk a mai ember félelmeiről, szorongásairól. A halálfélelmet hozta fel példának, amivel nehéz megküzdeni. Én pedig egy, a pártalapú foglalkoztatást érintő újvidéki szomorú esetről számoltam be, amikor hiányos szakmai tudással rendelkező fiatal hölgy került egy intézmény élére, aki semmibe vette az idős kollégák tudását, tapasztalatát – így ők szorongva, naponta konkrét félelmekkel telve várták a nyugdíjaztatásuk dátumát (közben vérnyomással, szívritmuszavarral küszködtek). Hirtelen felidézzük, hogy az Egészségügyi Világszervezet jegyzéktárában már közel 400 féle fóbiát tartanak számon - vagyis olyan szorongásos pszichológiai betegséget, amikor a beteg komoly, a leggyakrabban testi tünetekkel is járó félelmet él meg és igyekszik elmenekülni az irracionális gondolataiban veszélyesnek megítélt helyzetekből. Mindenki hallott már az olyan gyakori fóbiákról, mint amilyen a repüléstől, a kígyótól, a rovaroktól, a tömegtől, a vértől, a sötétségtől való félelem, vagy a tériszony, a zárt terektől való félelem… Ezek veszélyhelyzetek, amelyekben megvannak a védekezés racionális eszközei. Megtörténik, hogy a védekező eszközeink nem sikeresek, és a számunkra rosszul alakuló helyzet maradandó traumatikus nyomot hagy bennünk, ami a későbbiekben befolyásolja a viselkedésünket, bizonyos helyzetekhez való viszonyulásunkat. Kolléganőmmel a beszélgetésben egy súlyos beteg esete kapcsán elidőzünk a halálfélelemnél. A gondolat, hogy egyszer meghalunk, reális és nincs mit tennünk ellene, ám ha átterjed a mindennapjainkra és a nyugtalanságérzet elhatalmasodásával mi magunk tesszük lehetetlenné a napi szép élmények átélését, akkor azon csak úgy léphetünk át, ha megtanuljuk elfogadni a megváltozhatatlant. Hosszú, a racionális gondolatok megfogalmazására irányuló kognitív viselkedésterápiás munka ez, mint ahogy a másik esetben is, amikor a pártkatona-főnök viszonyulása napi fenyegetést jelentett a nyugdíj előtt álló, munkájukat jól végző szakemberek számára. (A demokrácia sok-sok hibája és fonákja között van ez is, különösen lokális szinten: rászavazunk egy pártra, hatalmat adunk a párt magvában nyüzsgő embereknek, akik aztán a mi szavazataink alapján pozícióba kerülnek és utána a közösségi szolgálat helyett a maguk vágyait élik ki és a hátunkon csattintgatják az ostoraikat.) Jelentem: a nyugdíj előtt állók kivárták a nyugdíjat, naponta küzdve a szakértelem-hiányos főnökasszony keltette feszültséggel, ám azzal a gondolattal háttérbe szorítva a szorongásaikat, hogy képesek az önkontrollra és a helyzet nem tart örökké. Mint ahogy John Biden amerikai elnöknek az újbóli jelöltségtől való visszalépésével elmúltak a tévéhíradó nézése közben jelentkező a pillanatnyi aggodalmak is, hogy vénségére már megint milyen hibát csinál...

Viszont ennek a kék halálhoz fűződő, máskor is várható összeomlásoknak nem látni a végét. Az informatikai rendszerek működésének tökéletesítése és a hibákra való technikai-szervezési felkészülés a kérdés egyik oldala, a másik pedig, hogy mi, a digitalizáció haszonélvezői is megtanuljuk kezelni a felismerést, hogy a rendszer tényleg összeomolhat és káoszt okozhat, és hogy erre nincs ráhatásunk. Különben a digitális forradalom a rengeteg előnye mellett újabb szorongások, újabb fóbiák forrása lesz.